A hadsereg becsülete

„A Magyar Honvédség és általában véve a hadsereg léte, szerepe tökéletesen értelmezhetetlen, ha világmasszahívők vagyunk. Két olyan intézmény létezik, amelyet a liberalizmus különös előszeretettel rombolt az elmúlt kétszáz évben: az egyház és a hadsereg. Mindkettő a tekintélyre, a közösségi erőre, a hierarchiára, a fegyelemre épít, nincs hát keresnivalója a „modern” Európában. Aligha véletlen tehát, hogy miközben mindenfajta zavaros fejű sztárokat, celebeket, luxuslányokat szponzorálnak a tájékoztatásban, katonával a legritkábban találkozunk televízióban, rádióban, újságok hasábjain. Ugye, megfigyelték már? És vajon miért? Hát azért, mert bár a tartás, a keménység, a férfias megjelenés és magatartás a hétköznapokban továbbra is kelendő portéka volna, a közéletben kínos tehertételként merül fel. De mit tegyünk, ha az emberek fogékonyak a jóra: kövezzük meg őket talán, mert jobban tetszik nekik a délceg huszár, mint a harisnyakötős transzvesztita?(...)

Mostanában sokszor eszembe jut: hogy Isten kegyelméből magyarnak születtünk, egyúttal katonanemzet tagjai is vagyunk. Magyar, kun, jász, székely őseink ezer esztendőn át kemény, hajlíthatatlan harcosok voltak. Az örökség kötelez… És az örökség beleég az emberbe, érkezik a születéssel, ott lappang a testünk és lelkünk rejtett zugaiban. Akinek az ősei századokon át vitéz katonák voltak, maga is részese a körforgásnak. Kapálózhat a sorsa ellen, de képtelenség, hogy korcs, selejtes emberré váljon. Éppen ezért sajnálom azokat a fiatal gyerekeket, akik már nem vonulhattak be – így utólag, bizony, kellett és szükséges volt az a néha keserves egy-másfél év a hadseregben…”