„Aki nincs bent, az kint van – ezzel a bölcsességgel sikerült gazdagodnom a Harry Potter befejező filmje után. Nem a történetben hangzik el a mondat, magamtól jöttem rá, amint néztem a számomra kissé logikátlanul következő eseményeket, elvarrják a szálakat, meghalnak a halálra szántak, élnek az élők, ezt várta az ember. De hogy mi ebben a csoda, a sokmilliós nézőszám, azt nem tudom megmondani.
Az ember vagy rájön arra, hogy lemaradt, hogy aki nem merítkezett meg már a kezdeteknél a Harry Potter-őrületben, nem jutott hozzá el a szülői vagy gyermeki élmény, mint édesanyám, ringatott, mesélt, s olvasta Rowling összes Potterét, annak csak ez marad, epésen szemlézgetheti a logikátlanságokat meg a dramaturgiai érthetetlenségeket. (...)
Nyilván ez a Harry Potter legfőbb titka, viszonylag átlátható alternatív világot kínál, ahol a jók elég jónak néznek ki, bár itt azért még van némi mozgási szabadság, a cipóképű Rupert Grint lehetne, mondjuk, a nagy megalkuvó is, de szerencsére nem az, az kellene még csak, hogy megtévedjen, majd rátaláljon a helyes útra, amikor így is túllépik a kétórás határt. A rosszak mindenesetre rossznak is látszanak, csorba fogakat, bőrbetegségeket és szédült frizurákat viselnek, a bölcseknek viszont hosszú a szakálluk.”