Feljegyzések Kapolcsról

„Kapolcson minden együtt van ahhoz, hogy ne csak úgy ellétezzünk benne. Márta István most éppen molnárházat avat, itt a nemzeti színű szalagot nem elvágják, hanem összekötik, hiszen tudjuk: vágták szét elégszer elég darabra ezt a nemzetet, de a történelem igyekezete hiábavaló volt, valahogy mindig megtaláltuk egymást. Ha nem előbb, hát utóbb. Ez az egyetlen hiteles gesztus, amikor egy régi, romjaiból feltámasztott épület újra élni kezd. A cél, hogy működjön a malom, forogjon a kerék, dolgozhasson és lakhasson a molnár, legyen búza, legyen liszt, s ha van liszt, lesz kenyér is.

Csak hát a víz… az még hiányzik. Szikkad a patak árka, ki kellene kotorni belőle az iszapot, tavaly előtt már sikerült, idén Eger patakja valahol útközben megadta magát, ide Kapolcsra már nem jut el a víz, aki akar, messze ható tanulságokat vonhat le belőle. De nincs baj, Márta István ezt is elintézi majd, eljuttatja a malomházhoz, a malomkerékhez az elakadt vizet, s akkor lesz itt igazán jó világ. Ha lesz mit és lesz mivel őrölni. Ha lesz liszt, ha lesz kenyér. (...)

Kapolcs olyan fesztivál, amelyben még az eső sem tud kárt tenni. A sátrak állnak, a kulturális üzem működik, annyi a program, hogy elég gond átrándulni Taliándörögdre, Vigántpetendre. Mert ott is van minden földi és szellemi jó, de az idő véges, nemsokára ez a fesztivál is bezár, amint véget ért Tusványos is. Innen nézve majdnem mindegy, mi lesz Amerikával, megmentik-e a dollárt, vagy zuhan tovább, rántva magával a forintot is. Persze a fesztivál után megint aggódhatunk, mi lesz a frankhitelesekkel, mi lesz az euróval és mi lesz velünk.

Ha munkánk lesz, lesz mindenünk. És akkor jövőre is elmehetünk Tusványosra, eljöhetünk a Művészetek Völgyébe, megszoríthatjuk Márta István kezét.”