Európához tartozunk

„Idéztem Cs. Szabó Lászlót, aki évek óta egyik szellemi iránytűm: akárhol ütöm fel írásait, mindig beletalál. A legsötétebb idők kezdetén, 1942-ben arról írt: »a magyar ember a méltatlan és félelmes Európa ellen csak egy mélyebb Európával védekezhet« (Mérleg I.-II.); És egy világháború minden tapasztalatával írta azt: „Ma már felbőszít, ha valaki elköszön a kultúrától s megvetem azokat, akik nem hisznek többé Európában. Európát nem lehet úgy körülállni, mint egy égő erdőt. Benne kell maradni, mert a tűz legfeljebb tisztásokat mar ki a sűrűjéből. Aki kifut belőle, elvesz a pusztában” (Két part; 1944). Figyeljük az évszámokat! A pusztuló, és mégis újjászületni élni akaró Európa magyar hangja ez. Önmaga legsötétebb démonaival nézett szembe akkor az óvilág. Hol van ma ehhez képest egy adósságválság vagy egy euróválság? (Csak 2002 januárjától él a közös pénznem a jelenlegi formájában: az eurón kívül is van élet.)

A háború után sok helyütt nulláról kellett újrakezdeni a vén kontinens felépítését. A szerencsés Nyugat egy még nyugatibb ország segítségével kihúzta magát a bajból, és keresztény-konzervatív államférfiak lefektették az egységes Európa alapjait. Mi ebben nem vehettünk részt: rajtunk ült egy keleti hatalom, és akkor is voltak sokan (ki elvből, ki elvtelenségből, ki a nálunknál sokkal nagyobb hatalommal való találkozás igézetéből), akik kijelentették: a Nyugat hanyatlik, és nekünk Keleten a helyünk. Gondoskodtak is arról, hogy »gyorsuló sebességgel távolodjunk el« attól a zónától. Európa szerencsésebb fele milliókat követelő háborúk után, a romokból építette újjá a szabad Európát. És most romok sincsenek sehol. Ha nekik akkor sikerült, akkor nehogy azt higgyük, hogy az óvilág nem tud megküzdeni jelenlegi problémáival. Mi pedig menekülünk előle? Bele a keleti sztyeppékbe meg a tőlünk teljesen idegen ázsiai civilizációba, annak is a materialista, vadkapitalista birodalma alá?

Azt írtam, bosszantanak a hanyatlásvíziók. Persze, izgalmas, zsigerekre ható érzés bomlásról, a pusztulásról, a negatív utópiákról való elmélkedés. De nagyobb szellemi kaland lenne az európai örökség újrafelfedezése, értékeink és eszméink változó korra való adaptálása. Mi lenne, ha inkább Európa újragondolásában, a belső problémáira való megoldások keresésében vennénk részt, mintsem a reálpolitika és ködevés határán billegő, vulgárfilozófiailag megtámogatott, NENYI-vel leöntött Kelet-rajongásban?”