„Vajon miért van az, hogy minden írástudatlan, retardált, szerencsétlen tollnok végül a mesekönyvek környékén köt ki? Gyakorló apaként némi betekintést nyertem a gyermekirodalom világába: a kép lesújtó. A mélységnek két bugyra van: egyfelől ott az importszemét, amelyet az ecseri piacon vett nyelvtudásukkal operáló, kiöregedett rendőrségi fogalmazóknak köszönhetően vehetünk kézbe magyarul. (...)
Szóval ötéves kisfiamnak olvasom A remete és az angyal című mesét. Én hülye, tudhatnám, hogy előkóstolás, azaz előolvasás nélkül súlyos bűn ilyet tenni. Volt egyszer egy falu, ahol élt egy gyűlölt rabló, aki megtért, remete lett belőle. Egyszer csak összetalálkozott egy baráttal, aki rávette a remetét, hogy vándoroljanak együtt, s esténként újabb és újabb családoknál kérnek szállást. »Egy fiatal házaspár lakott ott, egy kicsikéjük feküdt a bölcsőben. De az ember nem is akart a bölcsőtől felhajolni, csak nyalta-falta a kisgyermeket. Úgy szerette, hogy majd megette. Mikor megvacsoráztak a vendégek, lefeküdtek. Azt mondja a ferences: – Én az éjjel megölöm ezt a gyermeket.« Hoppá! »Apa, de miért öli meg a gyereket?« – kapom a kérdést. »Várj, kisfiam, ez egy buta mese« – mondom, majd gyorsan előrelapozok. Tényleg megöli.
A gyerekgyilkosság még a reggelinél is téma, képzelem, milyen izgalmasak lehettek Bálint fiam álmai. Köszönet a Móra kiadónak. Miért nem tették a kötet elejére a tizennyolcas karikát? Vajon mit gondolt a kedves szerkesztő, kiknek olvassák majd fel a mesét? Mert ha volt is valamiféle eredetije az újratupírozott szövegnek, akkor is legfeljebb ráncos csángók mesélhették egymásnak az esztenán, unalmas téli éjszakákon, nem pedig gyerekeknek regélték. Ennyi erővel Hitchcockot is nézethetnék a kölyökkel lámpaoltás előtt.”