„Tegyük hozzá: nem ez volt ez első »beslisszolás« a már-már bezáruló ajtón a tárgyalás történetében. Néhány hete a magyar elnökségnek még éppen sikerült rávennie a szlovén Pahor-kormányt arra, hogy fogadják el a halászati fejezet lezárását – emlékezetes, hogy korábban közel egy évig állt a horvát csatlakozási tárgyalás a horvát–szlovén halászati és (tengeri) határvita miatt –, Pahor pedig a ljubljanai parlamenti többségét vette rá ugyanerre. Majd – néhány órával később – el is vesztette ezt a többséget.
Ezekre a szerencsefordulatokra ugyanúgy szükség volt, mint az Európai Bizottság jóindulatának a megőrzésére. Kora tavasszal a brüsszeli testület még olyan véleményt készült közzétenni Zágrábról, amelyben jelezte volna, hogy a látható elmaradások miatt csak az őszi bővítési jelentések részeként kíván visszatérni a horvát jelöltség érdemi megítélésére. A soros elnökség nem kevés vesződségébe került meggyőzni Brüsszelt, hogy adjon még egy esélyt: ne ígérjen meg, de ne is zárjon ki semmit. Tegye egyértelművé, hogy tagság csak akkor jöhet, ha konkrét teendők bizonyos sora teljesül, de nevezze is meg ezeket a teendőket. Bizottsági részről belementek a dologba, jóllehet a színfalak mögött akkoriban jó páran jelezték, hogy nem hisznek az egészben. Szerencsére a magyar diplomáciának a horvát vezetéssel is sikerült megértetnie, hogy többé-kevésbé ez az utolsó esélye arra, hogy belátható időn belül zárhasson, hát igyekezzen minden elvárt feladatot teljesíteni. És Zágráb valóban rákapcsolt.”