Orbánék a kádári úton

„Negyedszázaddal ezelőtt valami hasonló zajlott le Magyarországon. Kádár Jánosnak az MSZMP 1985-ös kongresszusa előtt az az ötlete támadt, hogy kerüljön, amibe kerül, dinamizálni, azaz takarékosság helyett növekedési pályára kell állítani a gazdaságot s ezzel egyidejűleg a már évek óta stagnáló életszínvonalat is. Óhajának megfelelően az engedelmes pártvezetés igent mondott erre a tőrőlmetszetten voluntarista, semmilyen belső forrásra nem támaszkodó tervre, amely beleszőtte a dinamizálásba a több évi restrikció után már-már megvalósulni látszó pénzügyi egyensúly kívánalmát is.

Minden szakmabéli tudta, hogy itt egy »lehetetlen hármasságról«, egymást kioltó, ennélfogva megvalósíthatatlan célokról van szó. Hacsak... Hacsak – idézem megint Mellárt, de már a jelenből – »nem vonnak be külső forrásokat«. Kádár parancsára a gazdasági-pénzügyi vezetés pontosan ezt tette. Hitelből növelt életszínvonalat. Orbán úgy nyúlt külső forrásokhoz, hogy az egyensúly (nem az életszínvonal) megtartása végett »lerabolta« a bankokat, a szolgáltató szektort, a nyugdíjpénztárakat. (...)

Ez volt az akkori vezetés kvázi »Széll Kálmán Terve«, a kényszer jegyében. A lesújtó mérlegek láttán kisvártatva jött az izzadságos beismerés is: semmi se alakul úgy, ahogyan a főnök elképzelte. Gyorsan visszatértünk a megszorításokhoz, amiképp szó szerint ezt az utat járják Orbánék is, akármennyire ismételgetik nap mint nap e fogalom és gyakorlat lejárt szavatosságát. De amiképp Kádár, a mai miniszterelnök se képes önkritikára.”