A bölcsesség parazsa

„Ha Terentius feltámadna, elégedetten látná, hogy örök igazságot csípett fülön, hiszen azóta sokszor elmondta az emberiség ugyanazt, minden nemzedék felfedezte a maga igazságait, de végeredményben senki nem tudott újat mondani. Ebből persze ne azt lássuk, hogy nem fejlődtünk, nem okosodtunk, hanem azt, hogy a sarkalatos igazságok változatlanok, vagyis nincs új a nap alatt. Ebből a szempontból részecskegyorsító vagy parittya, egyre megy. Vegyük elő a tízparancsolatot, valahol csak megvan, vagy lomtalanításkor előkerül. Egyetlen mondata sem avult el! Az egyik így hangzik: ne ölj! Ehhez képest mi újat kellene mondani? Egyetlen népmese tanulságai alapján békében és boldogságban lehetne élni, csakhogy a tanulságok már nem szívódnak fel, mintha megtelt volta velük az emberiség szervezete. Ráadásul nagyapáink minden tapasztalata, tanítása eltűnt, velük együtt. Nem figyeltünk rájuk, most azt nyögjük! Minden nemzedék újrakezd, elölről járja a kitaposott ösvényeket, s belelép a régen felismert igazságok összes pocsolyájába, és csak őszült fejjel döbben rá, hogy ami bölcsességet összegyűjtött, azt az apja, és annak az apja is tudta már, s miként amazok, ő is csak a halálos ágyán ismeri be, hogy semmit nem tudott megoldani. Éppen a napokban hallottam egy haldoklótól, aki vénségére prófétának képzelte magát, és a nyoszolyája köré gyűlt családjára ezt a tanácsot adta: Azt tegyétek másokkal, amit szeretnétek, hogy veletek tegyenek. Szép gondolat. Már Konfuciusznak is eszébe jutott. Képzeljék el, ha a világ vezetői ezt ellenvélemény nélkül törvénybe iktatnák. Mi lenne itt? Móka és kacagás volna embernek lenni Afrikától Alaszkáig! De az idő irigy, a fülek pedig a teremtés óta süketek.”