„De amikor már minden lényeges meg lesz írva Arhipelágról, úgyhogy mindenki olvashatja; mindenki értheti, akkor is kétséges lesz, meg tudják-e érteni a kívülállók, milyen volt a mi ún. szabad világunk, Arhipelággal koegzisztáló országunk. Milyen ország lehetett az, mely évtizedeken át cipelte a testében Arhipelágot?
Nekem egy férfiököl nagyságú daganatot kellett cipelnem magamban. Ez a daganat kidüllesztette, eltorzította a hasamat, nem hagyott enni, aludni, állandóan emlékeztetett magára (bár még fél százalékát sem tette ki testemnek, Arhipelág pedig nyolc százalékát tette ki az országnak). De nem az volt a legborzasztóbb, hogy nyomta és eltolta a szomszédos szerveket, hanem az, hogy mérgeket választott ki és küldött szét egész testemben.
Így mérgeződött meg lassanként országunk is Arhipelág mérgeitől. S csak Isten tudja, megszabadul-e tőlük valaha is.
Le tudjuk-e, le merjük-e írni az egész ocsmányságot, amelyben éltünk (s mely egyébként nincs valami messze mai állapotunktól)? Mert ha ezt az ocsmányságot nem ítéljük el, nem leplezzük le egyértelműen, akkor abból megint csak hazugság sül ki. Éppen azért merem állítani, hogy a harmincas, negyvenes, ötvenes években nálunk nem volt irodalom. Mert az igazság maradéktalan föltárása nélkül nincs irodalom. Arra az ocsmányságra ma éppen hogy csak utalni lehet, a mindenkori divatnak megfelelően: egy odavetett célzással, egy mellékmondattal, egy betoldással, egy lábjegyzettel. – s megint csak hazugság sül ki belőle.” (A GULag szigetcsoport)