„Reagan-re ma is úgy emlékezik az amerikai jobboldal, mint aki nem kivételes tudásával, esetleg gazdasági szakértelmével, vagy éppen külpolitikai érzékenységével fordította meg országa helyzetét, hanem személyes varázsával. Arról van ugyanis szó - és ezért volt képes Reagan a politikai választóvonalakat áthágva majd' minden amerikai embert megszólítani -, hogy Reagan bátran hívott fel az Amerikai Álom újrateremtésére, a Vietnam-szindróma elfelejtésére, és ezzel hitet adott országának. Jövő-orientált optimizmusa páratlan szimbiózist alkotott az amerikai múlt és a hagyományok iránti tiszteletével. Ez a hozzáállás szintén nem kevés tanulnivalót ad minden nemzet konzervatívjainak.
Reagan elnöksége elsősorban az amerikai republikánusoknak ad erőt. Úgy tekintik ugyanis, hogy vele tetőzött be az '50-es évek elején kibontakozó konzervatív reneszánsz, hiszen amit Russell Kirk és William F. Buckley nemzedéke a hidegháború elején szellemi síkon elkezdett, az a kormányzati szférában a kétpólusú korszak végén valósult meg. A kapcsolódási pontok igazolják is ezt: Buckley és Kirk egyformán támogatta Barry Goldwatert az 1964-es elnökválasztáson, aki mellett televíziós nyilatkozatban állt ki ugyanekkor Reagan. A Johnson-nal szemben elbukott kampány volt az, amely paradox módon megalapozta az amerikai jobboldal politikai diadalmenetét, ez pedig 1966-ban Reagan kaliforniai kormányzóvá, két év múlva Nixon elnökké választásához vezetett. Vietnam, a Watergate-botrány és a demokraták időleges népszerűsége egy időre ugyan visszavetette a republikánusokat, de a '80-as években beérett a harminc évvel korábban elkezdett munka. Reaganből két ciklusra elnök lett, amely egybe esett az első neokonzervatív nemzedék szellemi kibontakozásával és a történelem leggonoszabb utópikus kísérletének bukásával.