„Reagan-re ma is úgy emlékezik az amerikai jobboldal, mint aki nem kivételes tudásával, esetleg gazdasági szakértelmével, vagy éppen külpolitikai érzékenységével fordította meg országa helyzetét, hanem személyes varázsával. Arról van ugyanis szó - és ezért volt képes Reagan a politikai választóvonalakat áthágva majd' minden amerikai embert megszólítani -, hogy Reagan bátran hívott fel az Amerikai Álom újrateremtésére, a Vietnam-szindróma elfelejtésére, és ezzel hitet adott országának. Jövő-orientált optimizmusa páratlan szimbiózist alkotott az amerikai múlt és a hagyományok iránti tiszteletével. Ez a hozzáállás szintén nem kevés tanulnivalót ad minden nemzet konzervatívjainak.
Reagan elnöksége elsősorban az amerikai republikánusoknak ad erőt. Úgy tekintik ugyanis, hogy vele tetőzött be az '50-es évek elején kibontakozó konzervatív reneszánsz, hiszen amit Russell Kirk és William F. Buckley nemzedéke a hidegháború elején szellemi síkon elkezdett, az a kormányzati szférában a kétpólusú korszak végén valósult meg. A kapcsolódási pontok igazolják is ezt: Buckley és Kirk egyformán támogatta Barry Goldwatert az 1964-es elnökválasztáson, aki mellett televíziós nyilatkozatban állt ki ugyanekkor Reagan. A Johnson-nal szemben elbukott kampány volt az, amely paradox módon megalapozta az amerikai jobboldal politikai diadalmenetét, ez pedig 1966-ban Reagan kaliforniai kormányzóvá, két év múlva Nixon elnökké választásához vezetett. Vietnam, a Watergate-botrány és a demokraták időleges népszerűsége egy időre ugyan visszavetette a republikánusokat, de a '80-as években beérett a harminc évvel korábban elkezdett munka. Reaganből két ciklusra elnök lett, amely egybe esett az első neokonzervatív nemzedék szellemi kibontakozásával és a történelem leggonoszabb utópikus kísérletének bukásával.
Reagan nem volt értelmiségi, mint Wilson és nem volt ideológus, mint Roosevelt, sem illuzionista, mint Obama. Republikánus kollégáihoz képest bátrabb volt, mint Eisenhower, kevésbé volt cinikus, mint Nixon és sokkal okosabb mint Bush II. Filmszínészként, kormányzóként és elnökként is saját képességeire, egyszerű és tiszteletreméltó elveire, valamint a valóság tiszteletére épített. Jellemző módon Fehér Ház-béli dolgozószobája falán két kép függött: Churchillé és Calvin Coolidge elnöké, búcsúbeszédében pedig úgy fogalmazott adminisztrációjáról, hogy »Reagan-forradalomnak nevezték, de én sokkal inkább tartom egy nagyszerű újrafelfedezésnek. Mégpedig visszatalálásként a józan észhez.«”