„A képtelen minősítések és vádaskodások országa lettünk. És a kérlelhetetlen gyűlölködésé: egy politológus jobbról azt mondja, a két elit ne beszéljen egymással, a neves tollforgató balról gyűlöli a jobboldalt, amely szerinte mindent magának akar. Bal-és jobboldali kórházak, színházak, megosztott családok. Itt az ideje, hogy megálljt kiáltsunk!
Bárhova nézek is, azt látom, hogy a jobb és a bal dichotómiája jóformán mindent fölfal, étvágyát a politika nem elégítette ki. A pártoknak éppen az a dolguk, hogy jobb- és bal felé rendeződjenek, már amennyire ezeknek a hagyományos irányjelzőknek egyáltalán van még tényleges eligazító erejük. Ám immár nem csak »jobb«- és »baloldali« színházról, hanem – amint nem régen egy orvos ismerősöm mesélte – »jobb«- és »baloldali« kórházakról is beszélnek, s biztos vagyok benne, hogy ki-ki a maga szakmájából, ismeretségi köréből a megosztottság rémisztő példáit tudná elősorolni. Ez a leegyszerűsítő, s a megvetésen át a gyűlölködésig fajuló szemlélet éppenséggel sehova sem vezet. (...)
Az előítélet mindent megbénít, megakasztja a dialógust, lefojtja a beszélgetést, amelyben pedig »belső igazságlehetőség van.« De a szinte elnémult párbeszéd miatt jobbára nem a másik tényleges nézeteiről, hanem annak egyfajta torzképéről folyik a diskurzus. Ez ellen kellene tennie az elitnek, a civileknek: hagyják ők csak a dagadt dumát a pártokra, végezzenek nagytakarítást az elkoszlott és eredeti értelmüket vesztett szavak padlásán, vagyis nekik maguknak nyitottnak és türelmesnek kellene lenniük.”