„A hatályos alkotmány egyfajta lenyomata a rendszerváltásnak. Két okból is szokatlanul erős felhatalmazást kaptak a mindenkori kormányokat korlátozó intézmények. Egyrészt a szocialista rendszernek Magyarországon nem volt elsöprő erejű az elutasítottsága. Ahogy ezt Antall Görgy kiváló írásában bemutatta: a rendszerváltás hajnalán a reformkommunisták vezették a népszerűségi listákat, és teljesen reális veszélynek látszott, hogy megnyerik a választásokat. Őket kívánták korlátozni alkotmányozó atyáink. Sólyom László és Tölgyessy Péter nem véletlenül figyelmeztet az aktuálpolitikai szempontoknak alárendelt alkotmányozás veszélyeire. Ők már elkövették ezt a hibát egyszer: a jelenlegi alkotmány megalkotásakor. (...)
Meggyőződésem, hogy Magyarországnak jót tenne egy új alkotmány. Egy olyan, amelyik épít a magyar közjogi hagyományokra, felhasználja az elmúlt 20 év tapasztalatait, és legalább megemlíti a nemzeti sorskérdéseket. Azonban mindennek meg van a maga ideje. Az alkotmányozás kivételes, ünnepi pillanat. És most nem ilyen idők járnak. Amit a rendszerváltás pillanatában elmulasztottunk, azt nehéz, ha nem lehetetlen bepótolni.
A Fidesz rendkívüli, kétharmados felhatalmazása kétségkívül formailag elégséges feltétele az új alkotmány elfogadásához. De ahhoz bravúros teljesítményre lenne szükség az új kormánytól, hogy valódi legitimitást nyerjen az új preambulum. Vagy a mindennapi megélhetési harcokban, és pártpolitikai csatározásokban megfáradt választókat kellene meggyőznie arról, hogy egy népszavazáson elsöprő többséggel szentesítsék az új alaptörvényt. Vagy alkotmányos konszenzusra kellene jutnia legalább két ellenzéki párttal.
Ha még ez utóbbi sem sikerül, akkor lesz egy talán kiérleltebb alkotmányunk a jelenleginél, amely azonban még elődjénél is kevesebb legitimációval rendelkezik majd. Ebben az esetben érvényben marad Körösényi András, 2006-os diagnózisa a magyar alkotmányról: mozgékony patthelyzet.”
