„Abban tehát, mint legutóbb elmondtam, úgy ahogy megegyeztem kihallgatóimmal, hogy én kém leszek. Sőt, kémszakértő voltam. De ez nem elégítette ki őket. Más, akkor még Magyarországon élő magyarokról akartak terhelő vallomást kicsikarni belőlem. Először és elsősorban Kéthly Annáról. Faggattak, hogy milyen iratokat vitt magával Angliába, amikor 1946 koratavaszán társaságomban oda kiutazott. Mondtam, hogy tudtommal csak a Szociáldemokrata Párt külügyi osztályának hivatalos kiadványait vitte. Hasonlóképpen ki nem elégítőek voltak más, akkor politikailag már likvidált szociáldemokratákról szóló felvilágosításaim is.
Egy szép napon azzal leptek meg, hogy Szakasits Árpádról várnak tőlem leleplező és megsemmisítő vallomást. Szakasits akkor a Magyar Népköztársaság elnöke volt s forma szerint egyik vezére a Magyar Dolgozók Pártjának. Tudvalevő, hogy éppenséggel nem fűzték szívélyes kapcsolatok – sem Kéthly Annához és pl. az akkor már börtönben ülő Kelemen Gyulához, vagy a már száműzetésben élő Szélig Imréhez, sem pedig az angol Labour Partyhoz, vagy bármely hivatalos angol szervhez. De mint hamarosan megtudtam, ez csak úgynevezett ténybeli igazság. A politikai igazság az, hogy Szakasits Árpád az angol titkos szolgálat ügynöke volt s ehhez a politikai igazsághoz az én agyamnak kell a meggyőző tényeket szolgáltatnia.
Láttam, hogy nevetséges lett volna szabódnom. Ha egyszer olyan idylli világban élünk, ahol a politikai rendőrség futószalagon gyárt vádakat az államfő ellen, nem az én feladatom ennek a varázslatos folyamatnak útját állni.
Vértanusághoz nem volt kedvem, mégkevésbé ahhoz, hogy anyámat, testvéreimet bajba keverjem. Egyre azonban nem voltam hajlandó; nem voltam hajlandó sem Szakasits, sem más ellen olyan látszólagos tényeket kitalálni, amelyekről az Á.V.H. azt hiheti, hogy megfelelnek a valóságnak. Nem tudtam volna elviselni a gondolatát annak, hogy bárkit kínozzanak, mert nem vallja be, hiszen nem vallhatja be azt, amit én kitalálok róla s amit ő nem is tud. Hazudni hajlandó voltam, de csakis azzal a kikötéssel, hogy az Á.V.H.-val való érintkezésemben a hazugságot nem tüntetem fel igazságnak.
Amikor ezt felajánlottam, elször a megszokott, nekidühödt »provokáció, provokáció« csatakiáltás volt a válasz. Követték az akkoriban már megszokott kisebb kínzások, guggoltatások, rúgások. Aztán egy ünnepélyes aktus. Az az ezredes, aki ügyemmel foglalkozott – a nevét sajnos nem tudom – elvezetett Péter Gábor altábornagy elvtárs úr színe elé. A hírhedt koncoló mester fölényes nyugalommal fogadott. Elegáns, szürke zakóban ült ott, egy fokkal világosabb tónusú ezüstös nyakkendővel, melyen játékosan billentyűztek az ujjai, mialatt hozzám szólt. Azt mondta, értsem meg, »minket nem Ignotus Pál érdekel, minket Szakasits Árpád érdekel. Ha elmond mindent róla, tőlem elmehet – most egy fölényes legyintés következett – akár Angliába is... Erről mi gondoskodunk...«. Nem volt okom hinni az ígéretében, de tekintettel a tekintetbe veendőkre, megismételtem, hogy hajlandó vagyok vallomást tenni Szakasits ellen, csak adatokat koholni ellene nem vagyok hajlandó. »Ezt a néhány percet rászántam...« – legyintett fölényesen Péter Gábor s kivezettek. Ezredesem fejét csóválta, hogy milyen makacs vagyok és leküldött Fonyó nevű segédtisztje kíséretében egy helyre, ahol – mint mondta – »majd másképp fognak beszélni magával.« Ez a hely Princz Gyula, akkori őrnagy – később alezredes – különleges kínzószobája volt. Hallották hallgatóim Princz Gyula nevét? Volt politikai raboktól hallhatták. Tagbaszakadt, az italtól püffedt arcú, de látnivalóan még töretlen egészségű férfi volt akkoriban. Mint hallom, azelőtt zsákhordó volt, ami persze ugyanoly kevéssé vet árnyékot a zsákhordók összességére, mint Péter Gábor pályája a szabókéra, vagy Rákosi Mátyás a banktisztviselőkére. Azt is megtudtam később Princzről, hogy tagja volt a nyilas pártnak. Mint barátai állítják, a kommunisták küldték be oda. Aki óhajtja elhinni, elhiszi. Tény, hogy amikor megkérdezte tőlem »megverték magát?« – és én azt feleltem, hogy »igen, a nácik« – jóízűt nevetett. Hozzá kell azonban tennem, tárgyilagosság kedvéért, hogy a mellette levő Fonyó segédtiszt, aki nem nyilas volt, hanem Auschwitzból hazatért zsidó ifjú, ugyanilyen mulatságosnak találta ezt a körülményt.”
