Egyiptom: a demokratikus paradoxon

„Első pillantásra a tunéziai és az egyiptomi események - európai szemmel - pozitívnak tűnnek, hiszen a szabadság, az egyenlőség és a testvériség jelszavai közül az egyikkel biztosan számol az »arab utca«, amelynek szemmel láthatóan elege van eddigi oligarcháiból. Ugyanakkor a helyzet nem ennyire örvendetes, hiszen ami jelenleg az arab világ legfontosabb centrumaiban történik, az sok szempontból azzal a demokratikus paradoxonnal írható le, amelynek során - a fejlődő világ sok államában - antidemokraták jutnak hatalomra antidemokraták ellenében, demokratikus eszközökkel. (...)

Komoly esély van arra, hogy Mubarak bukásával az iszlamisták alakítsanak kormányt Egyiptomban, bár - látva el-Baradei volt Atomenergia Ügynökség-i vezető tekintélyét - az is előfordulhat, hogy ebben a stádiumban csak háttérből figyelik az eseményeket, és felhatalmazzák őt a tárgyalásokkal és a nemzeti egységkormány megalakításával. Az idős diktátorok bukása nemcsak Izraelt és az Egyesült Államokat tölti el aggodalommal (az utóbbi évi több mint 1 milliárd dollárral szponzorálta az egyiptomi hadsereget), hanem mindazokat is, akik nem érdekeltek a status quo felborulásában és az iráni befolyás megerősödésében. Nem véletlen azonban, hogy a szaúdi király, Abdullah, a libiai vezető, Kadhafi, valamint a Palesztin Autonómia vezetője, Mahmud Abbasz mind Mubarak támogatására szólítottak fel.

Akármelyik szcenárió győz is majd, a regionális stabilitás nagyon súlyos veszélybe kerülhet a Föld ezen részén, ám az egész politikai földmozgás végső eredménye attól sem független, hogy a lázongások által kiemelkedő új (vagy majdnem új) politikai elit dialógussal vagy anélkül képzeli-e el kapcsolatát a nyugati világgal. Tulajdonképpen ezek a szempontok még az amúgy érthető morális szempontokat is felülírják, hiszen ha a vallási fundamentalizmus és a nyomor elegye jön létre a térségben, annak csak és kizárólag vesztesei lehetnek - Keleten és Nyugaton egyaránt.”