Déjà vu

„Egy jóbarátom egyszer elmondta, ő már hosszú idő óta nem olvas komoly újságot, kizárólag bulvárlapot, azt is egyfajtát. Proust, Thomas Mann, Márai jöhet, politikai napilap soha. Szerinte a bulvár az élet kvintesszenciája; egyedül az képes visszaadni a bennünket körülvevő világ igazi mélységeit.(...)

Tüneményes, mondhatni lélegzetelállító gyorsasággal születik újjá az a korszak, amelyben a nép egyszerű gyermekének nem kellett gondolkodnia, megtette ezt helyette az élcsapat. A Csajkák ugyan Audikra változtak, a parolik mikroportokra, de a modell hasonló: a hermetikusan lezárt terem ajtaja felpattan, s a vakuk kereszttüzében bevonuló szóvivő – az alkalomhoz illő pátosszal, nagy hatásszünetekkel – bejelenti: a nép döntött, vitának, kételyeknek nincs helye. Majd rövid kitérő következik az átkos, immár végérvényesen magunk mögött hagyott korszakról, s a film máris állóképbe megy át. A jövő elkezdődött. Úgy rémlik, az osztályharcban edzett, vasba öltözött proletariátus gyermekének sem volt más dolga, mint hogy »optimistán tekintsen a jövőbe« és a »közeljövő feladatai között tartsa számon a gyerekvállalást« is. A bonyolult, gyakran ellenséges külvilág gondjait a dolgozó nép legjobbjai vették le válláról, a villák karbantartásának embert próbáló feladataival együtt. Honi trikoloristáink hozott anyagból dolgoznak, s ha kifogynak az érvekből, a legnagyobb természetességgel húzzák elő a pártfőiskolák ordító marxista közhelyét: ma már nem lehet a régi módon élni. Őket hallgatva szinte érezzük, ahogy napról napra, percről percre vadonatúj, egyre jobb emberek leszünk.”