„Ki ne tudná: a lejtőn sokkal gyorsabban lehet haladni lefelé, mint onnan visszakapaszkodni a kívánt szintre. Különösen akkor nehéz e feladat, ha már a szintmagasság belövésével is vannak gondok. Mert – nagyon úgy tűnik – elveszett a tájoló, fix pont híján csak nézünk bele a 93 ezer négyzetkilométernyi kiterjedésű, sűrű ködbe. Sokszor esik szó arról, hogy a rendszerváltás idején nem érlelődtek ki azok a képességek (és azóta sem), amelyek nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy az egyének egymást ne megsemmisítendő ellenfélként, hanem partnerként definiálják. Vitathatatlan, hogy szeretettel, nyitottsággal már-már képtelenek a társadalom tagjai egymáshoz viszonyulni.
Szolidaritással százszázalékosan lefedett társadalom nincsen, a működés és a hiba kéz a kézben jár, ezért felesleges álmodozni a tökéletes »szerkezetről«. Ugyanakkor a kiüresedésnek és a destruktivitásnak van egy olyan kritikus szintje, ami már nem tudható be a társadalmi működés »kötelezően« előforduló hibáinak. És a bajokat nem fedi el szépségtapaszként az a bátorító és reményt adó összefogás sem, ami a vörösiszap-katasztrófa idején valósult meg.”