„A kormány, s mindenekelőtt Orbán Viktor pontosan látta ezeket az ellentmondásokat, amelyeket fel is erősített és mélyített a kormányzati kommunikáció. A nyugdíjrendszer átalakítása azonban korántsem tekinthető a kormány öngondoskodás elleni keresztes hadjáratának. Számos kommentár megírta, hogy a fő kérdés itt az adóátrendezéshez szükséges plusz források megszerzése volt, amelyet – a költségvetési hiánycél teljesítését feltételezve – így tudott biztosítani a kormány. Ezen intézkedések egyfajta »mellékterméke« lett az öngondoskodás-deficit mélyülése.
Ez a melléktermék azonban tovább gyűrűzhet a társadalomban, s ezt három tényező is erősítheti. Egyrészt az államosítás már említett kinyilatkoztatásszerű formája, a választási szabadság korlátozása, megfejelve azzal az ellentmondásos intézkedéssel, hogy az állami rendszerben folytatók készpénzben kapják meg annak a megtakarításnak a hozamát, amit egyébként öreg napjaikra tartogattak. Másrészt a polgárok elveszíthetik bizalmukat (éppen a kormányzati kommunikáció következtében) a megmaradó önkéntes pénztárak iránt: miért bánna másként egy önkéntes pénztár a befizetéssel, mint a hajdan volt önkéntes? Végül, de nem utolsó sorban az adóátrendezés eredményeként az átlagos (adott esetben gyermektelen) keresetűek nehezen tudnak majd pluszforrásokat szánni az öngondoskodásra.
Mindezeket összevetve az öngondoskodás elve látszólag leszálló ágban van. Ez azonban nem szükségképpen jelenti azt, hogy ennek így is kell lennie. Ha a társadalmi magatartás letisztul, ha megpróbáljuk megérteni (még ellenszélben is) az öngondoskodás lényegét, akkor arra a politika mozdulni fog, sőt mozdulnia is kell, mert eljöhet egy olyan pillanat, hogy az állami nyugdíjrendszer – még a mostani kiigazítással is – fenntarthatatlanná válik.”