„Vannak, akik a tehetségtelenséget inkább csoportosan szeretik elkövetni. Az ilyenek aztán együttest alakítanak, és a végeredményt elnevezik „nemzeti rocknak". Meg vannak róla győződve, hogy egyetlen árva témakör – pl. Trianon – bőven elegendő arra, hogy az ember egy tucat album anyagát megtöltse, s aki jó hazafias művész, annak már haláláig bármi mással foglalkoznia szinte felesleges. Hittel vallják, hogy aki épkézláb dalszöveget tud összeeszkábálni, az áruló, s a bonyolultabb, áttételesebb dallam, szövegvilág és ábrázolásmód a szabadkőművesség legbiztosabb jele. Valami érthetetlen okból kifolyólag arról is meg vannak győződve, hogy a magyar nemzet egyedül és kizárólag a skinheadmozgalomból áll, s ha valaki netán emlékeztetné őket arra a sajnálatos tényre, miszerint sem Atilla király, sem Hunyadi János, sem vitéz Nagybányai Horthy Miklós, sem pediglen gróf czegei Wass Albert nem volt tagja az úgynevezett nemzetirock-együttesek közönségének, az illető minden bizonnyal komoly dilemma elé kerülne, ugyanis választania kellene a zsidó és a kommunista címkék felvállalása közt. (...)
Én tudom jól, hogy vannak, akik ezt az egész szomorú szánalomgyűjteményt halálosan komolyan veszik. Akik ebben a gyönyörű álomvilágban, ebben a meseszép álvalóságban élik le egész életüket. Mert nem tehetnek mást.