„Ha tudnák, mi a szakma, akkor most három napig, négy napig, két hétig mesét olvasnának be az országos televíziók. Csipkerózsikát, Hamupipőkét, A boldog herceget, A rendíthetetlen ólomkatonát, A hétfejű tündért és más hasonló meséket, amelyekben még véletlenül sincs öldöklés vagy más, a Btk.-ban leírt tényállás.
Mert a törvény a médiaalkotmányban immár a közlendő tartalomra vonatkozó megszorításokat ír elő, a nyilvánosság fölé szervezett intézményrendszer pedig igen széles korlátok közt szankcionálhat bármit, ami valamilyen okból nem nyeri el a hatalom tetszését. És ugyanezt kellene tenniük a rádióknak és a hírportáloknak.Mert eztán semmi garancia nincs arra, hogy holnap nem ők kerülnek sorra. Jócskán volt példa az elmúlt húsz évben arra, hogy újságírókat, szerkesztőket politikai nyomás alá helyeztek, sőt volt, hogy egy párt vezető politikusa szemtől szembe megzsarolta az egyik országos médium vezetőjét.
Az azonban példátlan, hogy intézményesen, azaz a törvény erejével próbált volna bárki is tartalmat meghatározni – hogy mit közöljenek vagy mit ne. Minden jogszabály – törvény, rendelet vagy hatósági előírás –, amely valamilyen tartalmat rákényszerít általában a médiára, eo ipso alkotmányellenes, és öszszeegyeztethetetlen az európai jogfelfogással és joggyakorlattal. Mert a tartalom hosszabb távon a média és a fogyasztó viszonyát fejezi ki, és mint ilyen, csak speciális esetekben és társadalmi csoportra vonatkoztatva korlátozható – pl. a kiskorúak védelmében. Egyébiránt minden tartalmi korlát vagy kötelem beavatkozás a piaci folyamatokba, ami nem fér össze az európai versenyjoggal.”