Nem gondolták, hogy az a jó magyar csak, akinek Vona Gábor volt a jele az óvodában.
„A miféléink öregjei saját emlékeik, saját múltjuk, saját fiatalságuk, saját igazi vagy vélt hősiességük foglyai. És nincsen ebben a kijelentésben semmi sértő szándék vagy gúny, még divatos cinizmus sincsen. Ez egyszerű tény. Mi sem fogunk tudni már húsz-harminc esztendő múlva sem újat és érdekeset mondani 1988-ról vagy éppen a Fidesz megalapításáról. Saját múltunk házi őrizetében vagyunk már most, húsz-harminc esztendő múltán pedig a foglyai leszünk annak a múltnak.(...)
A mifélénk fiataljai pedig pusztán ennek a kornak és korszellemnek a foglyai. Ez a kor pedig nem kedvez sem hősi eposznak, sem önfeladásnak, sem múltidézésnek – nem kedvez ez a kor semminek. Ez a kor a carpe diem szomorú sivataga, ezért lesz vége. S a bomlás virágai között virítanak azok a szegény fiatalok, akik elhitték, hogy ők majd játszanak most egy kis ’56-ot. Ők a legszánalmasabbak.(...)
A mátészalkai Esze Tamás Gimnázium tanulói a hiányzó láncszem 1956 és a ma között. Mert beszéltek valamiről magyarul, értőn és érzőn, felesleges és hamis pátosz, de rideg távolságtartás és érdektelenség nélkül, az örök és folytonos történelem részeként. Nem akartak túl lenni a dolgon, és nem akarták megúszni sem. S nem gondolták, hogy az a jó magyar csak, akinek Vona Gábor volt a jele az óvodában.”