„SL: Nos, a cikkben ezt a fájdalmas mondatot találtam: »Az a helyzet, hogy noha életükben itt a költõknek és prózaíróknak csak megaláztatás, közömbösség, üldöztetés, esetleg kényszeredett megtûrés jut, mihelyt ártalmatlanul fekszenek a sírban, történelmi figurát, nemzeti hõst csinálnak belõlük.« Ez Rád is vonatkozik?
MVLL: Nézd, nekem szerencsém volt. Nekem valóban szerencsém volt, hogy megjelenhettem külföldön, hogy könyveim olyan kiadói sikert értek el külföldön, ami nemigen jut perui írónak osztályrészül. Peruban a legtöbb író csak nagy nehézségek árán tud publikálni, könyveiket csak helyben ismerik, és nemcsak hogy nem tudnak megélni az írásból, hanem az irodalomtól egészen távol esõ munkával kell megélhetésüklet biztosítani, ami elveszi az idejüket az írástól; ez a kettõs élet mindig deprimáló és demoralizáló. De ennél van még valami rosszabb is: az, hogy a perui társadalomban nem jut szerephez az író, szinte teljesen ki van szorítva. Ki olvas, ki vásárol könyvet Peruban? Nagyon kicsi az olvasóközönség, az nem képes társadalmi funkciót vagy egy többé-kevésbé megbízható státust adni a szerzõknek.
Azért nem kell túloznunk; az idézett mondatot egy kicsit fellengzõs, romantikus stílusban, ifjonti hevülettel írtam le, ma már biztosan másképp fogalmaznék. De az kétségtelen, hogy a perui író meglehetõsen marginalizált, nincs szerepe a társadalomban, nem érzi, hogy elismernék, elfogadnák, bevennék a társadalomba. Ez kétségtelenül hatással van az irodalomra: az író nem érez akkora felelõsséget, mint ha szerves része volna a közösségnek; vagy túlzásokba esik, vagy valamilyen önpusztító tevékenység vagy életforma rabja lesz, vagy a számûzöttek sorsát vállalja fel és eltûnik.
Nem tudom, láttad-e a legújabb könyvemet. Néhány hónapja jelent meg, Archaikus utópia a címe, és José María Arguedasról szól. Van benne egy rész, ahol épp azokkal a perui írókkal foglalkozom, akik egyszerre csak köddé válnak, eltûnnek, emigrálnak, felhagynak az írással, önmaguk szellemei lesznek. Régi hagyomány ez Peruban, s én nagyon tragikusnak találom, mert annyi tehetségünk veszett így el. (...)
SL: Lássuk a kérdés kényesebb részét! Mario, Te emigránsnak tartod magad?
MVLL: Jogi értelemben emigráns vagyok. Ma is külföldön élek, gyakorlatilag évek óta nem járok vagy csak átutazóként megyek Peruba. De ezt nem tekintem tragédiának, egyáltalán nem. Nem érzem magam idegennek Európában, teljes mértékben itthon érzem magam. Elértem azt, amire mindig is vágytam: kora fiatalságom óta arról álmodtam, hogy világpolgár leszek. Továbbá mindig is úgy gondoltam, hogy ez pontosan így áll az irodalomra is, az irodalomnak nem lehetnek határai; noha az irodalom nagyon mély gyökerekkel kötõdik valamely társadalomhoz, környezethez, régióhoz, országhoz, ha nem vetül ki teljes szabadsággal más területek felé, akkor nem lép túl a folklór határán.
Tehát külföldön élek, de semmiképpen sem érzem ezt - hogy is fogalmazzak - büntetésnek. Épp ellenkezõleg, roppant élvezem Európát, otthon nekem Európa. Latin Amerikát szintén magaménak érzem, elég gyakran felkerestem, mostanában például sokat járok a Dominikai Köztársaságba - Trujillóról írok regényt -, azt is a magaménak érzem, s a latin-amerikai valóságnak egy számomra eddig ismeretlen arculatát fedeztem ott fel. Azért kétségtelen, hogy Peruban vannak a gyökereim, perui spanyolt beszélek, perui a gyakran felidézett kamasz- és ifjúkorom; de sosem akartam magam perui írónak érezni, mert úgy gondolom, hogy ha valaki perui vagy bolíviai vagy spanyol vagy magyar írónak érzi magát, az óriási korlátot jelent, azaz az író valójában a lokális szintre redukálja az irodalmat, ami az én véleményen szerint ellentmond az irodalomnak.”
