„Lopható vagyona mára nem nagyon maradt a nemzetnek. A gyárakat úgy tizenöt-húsz éve lenyúlták a kommunistákból lett bárók, s a földekből is hatalmas darabokat hasítottak ki maguknak a vörös és libsi-multikulti ügyeskedők. Az, hogy az előző kormány pöcegödörbe való garnitúrája és a mögötte álló, kizárólag a saját érdekeiket néző, és mindenkin átgázoló „tőkéseink” nem tudták mocskos és ragacsos kezüket rátenni a vízre és az erdőkre, csak a szerencsénknek és a gondviselésnek köszönhető.
Most, hogy végre hozzáfogtak egy húszesztendős hiba kijavításához, s nekiláttak új alapokmányt írni, talán nem hat szemtelenségnek, ha fölhívjuk a tudós fők figyelmét, az alkotmányba illő lenne belevenni e két nemzeti kincsünket is. Ne csak úgy általában, mint ahogy eddig szerepelt, hanem konkrétan. Valahogy úgy, hogy »a még állami kézben lévő erdők (az ország területének tizede) és a föld alatt lévő ivóvízforrások (amelyek akkora értéket képviselnek, hogy abba a magasan képzett embernek is nehézkes belegondolnia) a magyar nemzet örökre elidegeníthetetlen tulajdonai, azokat sem értékesíteni, sem harmadik személynek bérbe adni nem lehet«.”