A semmit lapátoljuk

„Nem értem azokat, akik mindenáron bocsánatkérésre akarják kényszeríteni mondjuk Biszku Bélát vagy az iszapkatasztrófa okozóit. Aki tönkretette az életemet, tőlem ugyan ne kérjen bocsánatot. A bocsánatkérést elfogadom attól, aki a lábamra lépett véletlenül. Semmi baj, mondom, menjen isten hírével. De kitől kérjen bocsánatot Biszku? S kitől a felelőtlen gyárosok? Az emberektől? A démosz a görögöknél a népet jelentette, ami a jelen politikai beszédében nem más, mint az emberek. Kevés szót kerülök jobban: emberek. Éppen azt takarja el, amit mondani szeretne, illetve csak gondolom, hogy mondani szeretné: a kisemberek; minden ember, aki ki van rekesztve az igazi döntésekből; a szerencsétlenek, boldogtalanok, akik az igát húzzák, fizetik a rezsit, a lakbért, a hitelt, a sápot, az uzsorát. (...)

Mert ilyen az ember, okkal, ok nélkül gondolkodik, és olykor eljut a saját felelősségéhez: amíg ő élte az életét az elmúlt húsz évben, hányszor hallgatott, amikor szólnia kellett volna, vagy üvölteni. Méla beletörődéssel olvasta a gyalázatos híreket a demokrácia csapdáiról, mozgott a koszos és bűzlő városban, élt, mint egy állat, aki nem tehet semmiről. Írt ugyan néha felháborodott cikkecskéket, de azokat már rég hatástalanította az új médiarendszer, az új civilizáció, ahol egy újságcikk csak annyi, mint egy kis tücsök ciripelése az óriási mezőn. Most is csak a félelem szól belőle, és életében először röstelli a szavait. Mert a képekhez és emberi sorsokhoz, a meghalt házakhoz és elpusztított mezőkhöz, mérgezett káposztákhoz, paprikákhoz, ipari halált halt kiskertekhez hogy jönnek az ő szavai? A porban fetrengő halakhoz, a vörösbe mártott kisbárány szemeihez? A kiscica pislogása, sav marta lábai, az ólban fekvő kutya, akit álmában ért a vörös halál, és úgy maradt, mint egy szobor; az óriás plazmatévét pedig mintha egy vicces kedvű képzőművész öntötte volna le vörös festékkel – a képek azt mutatják, az író még él, hiszen mindezeket leírta.

Nem halt bele a látványba. Azt is felfogta, hogy része van a felelősségben, mert nem követelte eléggé a népuralmat, megnyugodott a látszatdemokráciában. És a felelőtlenekre hagyta a nemzeti vagyont. Ami az egész nemzeté, tehát az övé is. Amikor az ország élővilágának bizonyos hányada a semmivel válik egyenlővé – a semmit lapátoljuk, mondta egy helybéli túlélő, lapáttal a kezében – felmerül a kérdés, mi következhet? Bármi. Itt bármi bekövetkezhet, ha nem történik radikális változás a demokrácia valóságos működését illetően, és bármi történik, nem az emberhalál lesz a legnagyobb veszteség. Mert hősi halottak azok az emberek, akik életüket vesztették, a látszatdemokrácia és a felelőtlenség hősi hallottai. De mi élünk. És kezdeni kell valamit az életünkkel.”