„Aki ma, 2010-ben olyan kérdést tesz fel, hogy vajon »hol van a Fidesz és a Jobbik közti határ«, az vagy finoman szólva nem mozog otthonosan a politika világában, vagy szándékosan megtéveszt. Azt a tényt, hogy vita kezdődik arról, hogy Szabó Ervin neve maradjon-e egy patinás fővárosi könyvtár nevében, párhuzamba állítani azzal, hogy a »Baltikumban már az SS-nek is emeltek emlékművet«, egészen arcpirító kísérlet és egyszerre szenvelgő tettetés. Krausz meglátása szerint van egy »jobboldali-szélsőjobboldali hatalomkoncentrációs folyamat«. Rossz lehet politikai színvakként és intellektuális rövidlátóként a politikai skála legszélső baloldaláról egy csapatnak látni a Fidesz és a Jobbik táborát, de a finom distinkciók hiányában azt javasoljuk Krausz Tamásnak, hogy látogasson el egy kormánypárti rendezvényre, majd mondjuk a Betyársereg vagy a Magyar Gárda egyik gyűlésére.
Krausz Tamás továbbmegy: szerinte ez az egész ügy egy »intellektuális-szellemi hanyatlásnak« a következménye; a »marxista tradíció egy világméretű tradíció«, egész előadásából pedig az derül ki, hogy gyakorlatilag a kommunizmus a magyar kultúra egyik legfőbb letéteményese volt. Ezzel szemben az az igazság, hogy Aczél György a kommunista rendszer háromfejű, három T-s kulturális Cerberusaként, ámokfutásával elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy teljes írói életpályákat és emberi sorsokat tegyen tönkre. Hogy nem önmagában egy beteges, gőgös és megalomán ember habitusának köszönhető a kulturális élet deflorálása, hanem a kommunista politikai felfogásban értelemszerűen jelenlévő posztulátumnak, arra a marxista-leninista írások ezernyi példája sorakozik tanulságtételül, de a gyakorlati tapasztalat is bőséges példával szolgál. A szovjet irodalom termékei nagyrészt értékelhetetlen selejtek, a kommunista és a szocialista egypártrendszerek alatt a tervutasításos, szakmányban legyártatott mozgalmár-fércművek, a munkásság és a forradalmi hevület kéjes egymásba fonódását népszerűsíteni hivatott munkáslózungok az íráskultúra legalja. Magyarországon nagy íróink szenvedtek a szocialista diktatúra ideje alatt, csak a középszer virágzott. Hol alkottak nagyot az igazi, leplezetlen kommunisták a világirodalomban? A bolgár kommunisták, a kambodzsai vörös khmerek? A castroista vagy maoista forradalom gyermekei?
Mindezek tükrében kicsit érdekes azt hallani, hogy a kommunista ikonokkal való leszámolás (most a konkrét ügytől eltekintve) a magyar kultúra hagyományainak lábbal tiprását jelenti. A kommunistáknak köszönhetjük a magyar kultúrán elkövetett több évtizedes erőszakot (a példaként említett Lukács Györgynek ebben kivételes szerepe volt, gondolati hegemóniája pedig még ma is élő), ha már a fizikain túl vagyunk. Ugyan kik tették tönkre a magyar kultúrát, és hagyományt, ha nem a hatalom segítségével »alkotó« kommunisták? (Csak egy jelzésértékű kérdés: a jelen ügyben felmerülő Hamvas Béla története hogy is volt?)”
