„A mai magyarországi jobboldal haló porában, hetedíziglen is üldözni óhajtja az ellenfelet, az élők elbocsátása, leváltása, nyugdíjazása, ijesztgetése, rágalmazása, az országból való kiüldözése nem elég; a halott se nyugodhat.
Ebben a Nemzeti Együttműködés Rendszerének és a nemzeti ügyek kormányának teljesen igaza van. És még helyesebb, hogy nem az apróvadakra koncentrálnak, hanem a legnagyobbakra, a legnemesebbekre, a legkiválóbbakra. Ez hasznos, hiszen a jobboldali magyar embereknek jogos (és általam mindig méltányolt) sérelmeik vannak, tiszteletük tárgyait az ideológiailag a konzervatív rezsimekben is domináns baloldali elitek gúnnyal illették. Sokak számára az ilyen, a Szabó Ervin-»afférhoz« hasonló ügyek egyszerűen azt jelentik, hogy végre valaki visszaadja a kölcsönt. A kormányzó férfiak számára ez közönségük tömörítését, egységesítését szolgálja: folytatja és kiélezi a »Kulturkampf«-ot, amelyet ezúttal a földön heverő, ájult bajvívóval kell folytatni. Viszont az »ellenségkép« megkonstruálá sa közben veszendőbe megy a művelődéstörténet, és körvonalaikat vesztik az eszmék, amelyekről állítólag szó lenne.
A magyarországi kommunistákban valaha volt annyi becsület, hogy – bár valamiféle homályos erkölcsi értelemben hivatkoztak a nagyszerű Szabó Ervinre – a forradalmi szindikalista írástudót elméleti-világnézeti értelemben nem tekintették elődüknek. Révai József, a régi párt legfőbb tekintélye ezt ismételten kijelentette. A kommunista párt a népfrontkorszaktól kezdve a kurucos, függetlenségi nacionalizmusra óhajtott támaszkodni (s ezt a szándékát megőrizte 1956-ig), másrészt meg elszántan etatista, centralizáló és autoritárius volt. Politikájának e két fő eleme éles ellentétben állt mindavval, amit Szabó Ervin hitt és tanított.”