„Főtisztelendő Paptestvérek, Kedves Diakónus Testvéreim, Krisztusban Kedves Testvérek!
Szűz Mária mennybevételének ünnepe, Nagyboldogasszony napja Főszékesegyházunk búcsúja is a Bazilika újjáépítése óta. Gondoljunk erre, valahányszor belépünk hazánknak ebbe a legfőbb templomába, és feltekintünk a főoltár képére, mely lendületében és szerkezetében hűségesen hordozza Tiziano gyönyörű oltárképének vonásait, melyet Velencében a »Frari« templomában találhatunk. De nem csak a XVI. században ábrázolta már a művészet Mária mennybevételét, nem csak akkortól ünnepli a liturgia hitünknek ezt a titokzatos valóságát. Arra, hogy az egyházatyák részletesen tárgyalnak erről a kérdésről, már az V-VI. századból vannak példáink. A mennybevétel ünnepe pedig már az V. században mind a keleti, mind a nyugati egyházban elterjedt volt, olyannyira, hogy már az efezusi zsinat (431) előtt is élő gyakorlat kellett, hogy legyen, hiszen a szokás még a nestorianus keresztények körében is tovább él, akik pedig ekkor váltak el a katolikusnak, ill. ortodoxnak nevezett egyháztól. És nem is egyszerűen Mária mennybevételét ünnepelték, hanem a liturgikus könyörgésekben kifejezetten test szerinti mennybevétel szerepel. Természetesen az egyház folyamatos liturgikus ünneplése erős érv egy hitbeli igazság mellett. De valljuk meg, hogy a régi keresztények a szóbeli hagyományon kívül a Szentírás szavát is szem előtt tartották: »És nagy jel tűnt fel az égen: Napba öltözött asszony, lába alatt a Hold, fején tizenkét csillagból álló korona« (Jel 12,1). Ezt a képet vonatkoztathatjuk magára az Egyházra, Krisztus jegyesére is, de ősidők óta látták benne a Boldogságos Szűz Mária képét is, akinek ragyogása ahhoz a fényhez hasonló, amely a színeváltozás hegyén Krisztus alakját és a mellette álló Mózest és Illést beborította. Isten dicsőségének ragyogásáról van szó, amely gyarló emberi szavainkkal és elképzeléseinkkel érzékelteti a megdicsőült ember testének és lelkének részesedését az örök isteni boldogságban. »Hasonlóvá leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt úgy, amint van.« (1Jn 3,2; vö. 2Kor 3,18)
A keresztény művészet egyébként szintén különleges módon ábrázolja a Szent Szűz halálát, vagy pontosabban elszenderülését. A régi ikonokon, Mária ágyon vagy ravatalon fekszik, de a lelkét jelképező fehér alakot, mely testét elhagyja, már Krisztus várja kézen fogva a mennyei dicsőségben.”
