„A nyárnál is nyarabb van, méregzöld, párás pszeudo-Vietnam. Remeg a levegő, a fullasztó melegben semmi és senki sem mozdul, lusta óriáskígyó az ország, talán egy IMF-küldött nyöszörög fájdalmasan, se kiköpni, se lenyelni. Egy, csak egy legény van talpon, vidéken: Gyurcsány, a híres novellista; félmeztelen burkolja a teraszt. (Mindeközben mit csinál Orbán? Betonoz? Alapoz? Szilvát szed? Lecsót főz? Nem tudunk róla semmit. Szerintem nyárra sincs programja.) (...)
A piramis csúcsán a lecsó figyel, édes, új vöröshagymával, füstölt mangalicaszalonna zsírján, kevés kolbásszal, legalább négyféle paprikából, bogyiszlói mindenképp, de ne menjünk bele (nem merünk belemenni), talán csak Albert Flóriánnak van nagyobb kultusza a magyar újságírásban, mint a lecsónak, így fejből eszembe jut egy-egy Váncsa, Megyesi és Bächer.
Lecsó van (vö.: »Itt nem lesz lecsózás!« – portásország, Idő van), az idő jó, a terasz épül, a nemzet együttműködik.”