„Régi vita, hogy létezik-e valamilyen műveltségi halmaz, amelytől magyar a magyar. Alighanem mindnyájan úgy érezzük, hogy van ilyen: a Himnusz, a Szózat, a Tavaszi szél vizet áraszt... Itt jön a dilemma, azon a ponton, amit a történelemtanárok Vak Béla-effektusnak hívnak. Hogy igen, egy magyar gyereknek az iskolában meg kell tanítani az Árpád-házi királyokat, mert ez a nemzeti műveltség része. De mi értelme, ha némelyikről semmi mást nem tudunk, mint hogy mikor lépett trónra és mikor halt meg?
Létezik azonban másik megoldás is: ha a kérdést nem a nemzeti, hanem a műveltség felől közelítjük meg. Ha abból indulunk ki, hogy a magyar gyereket az iskolában érdeklődőnek kell nevelni, biztos képességekkel kell felvértezni, és tudatosítani kell benne, hogy a nemzeti múlt, a magyar művészet temérdek, megismerésre méltó értéket rejt magában. Innen nézve viszont álprobléma, hogy Harry Potter vagy János vitéz, Csikócsőr vagy griffmadár. Gyerekek milliói éppen J. K. Rowlingnak hála jöttek rá a világ körül, hogy olvasni jó – és ha ez a felismerés a záloga, hogy végül Petőfit is felüssék, hát igazán nem nagy az ár.
Világos persze, hogy a Harry kontra János vita tétje jóval több, mint a nemzeti műveltség tartalmának meghatározása. Aki erről az alapról akarja újrafogalmazni a Nemzeti Alaptantervet – és Hoffmann Rózsa éppen ezt teszi –, az lényegében teljes hátraarcot ígér. Azt, hogy újra úgy lesz minden, mint régen volt.”