„Mint ismeretes, az Apáczai Közalapítvány műhelyéből törvénytervezet került ki, amely többek között azt szorgalmazza, hogy a magyarországi sulisok empirikus tapasztalatokat is szerezzenek a »határon túl élő magyarok« szócikkel kapcsolatban. Vagyis: lássanak például székelyt, igyanak forrásból borvizet, barangoljanak hargitai fenyves erdőt és borzongjanak egyet azon, hogy medve van next door. Ismerkedjenek, barátkozzanak és égessenek be mentális térképükbe egy-két pannon határkontúron kívüli magyar települést is.
Azokban az erdélyi körökben, amelyekben otthon érzem magam, a reakció szinte kizárólag elutasító volt. Az argumentációban három érv keveredett:
1. nem akarunk részesei lenni a magyar kormánypárt kulturális forradalmának;
2. nem vagyunk szafari park;
3. a pannonoknak nincs szükségük ránk, stb. (...)
Elfogadom az érveket, de nem azonosulok velük. Miért? Mert azt hiszem a magyar-magyar viszony kihívásai nem az építkezés és értékalkotás kihívásai, hanem a terápia kihívásai. Ha a szülői engedély nem kell ahhoz, hogy a Szindbád érettségi tétel legyen (pedig kevés nebuló tudja őszintén értékelni Krúdy munkásságát), akkor nem árthat egy más irányú értékrelativitási sokk is, hogy tudniillik sokféleképpen lehet magyarul beszélni, sokféleképpen lehet megélni a magyarságodat. Ha egy konvenció szerint a tantervben benne van Petőfi, egy másik konvenció szerint benne lehet egy nem magyarországi, de magyarok által lakott település meglátogatása is.”