„Ahogy kijött a börtönből (ahová egyebek között adócsalás miatt került), megrázta magát és feltámadt, mint a Phoenix-madár. A tehetség eget kér! Néhány évvel ezelőtt raktáráruházat nyitott a solti főút mentén, ahol bőrkabátokat, zakókat, öltönyöket, női ruhákat és fehérneműket halmozott fel új vevőit vidítva. Sorakoztak ott még Stadler fotójával ellátott mosóporok, mosogatószerek, vízkőoldók és WC-tisztítók is, s ládaszám állt a sör, amelynek címkéjéről Józsi képmása nézett biztatón a szomjas vásárlókra.
És jöttek a vásárlók Soltról, Akasztóról, Kecskemétről. Angliából, Németországból, Oroszországból! Voltak, akik csak meg akarták bámulni a talpra állt embert, aki lefogyott és lilásrózsaszínre festett irodából, óriási fotelekből irányította az egyre szerteágazóbb forgalmat. Ruhát tervezett (?!) és gyártatott, maga volt az eladó és a pénztáros, az átvett pénzt sokak meghökkenésére az az inge zsebébe gyűrte. (...)
Egy nyárfát dédelgetett boldogan. Oda, a helyére álmodta gyönyörű áruházát. Ha hagyták volna - és nem dugják dutyiba - már rég messzebb tartana, mondta. Hogy újra gazdag, az még semmi! Nézzük meg, mi lesz pár év múlva.
Hát látjuk. Visszaesőként, folytatólagosan elkövetett adócsalásért már megint vádat emelt ellene az ügyészség. Stadler megint döbbenten hallgatja a vádakat. Ő mindent megtett, amit a jogszabályok megkövetelnek. Nem vagyok hatóság, nem nyomozhatok minden egyes papír után, azért ne engem vonjanak felelősségre, ha a másoktól kapott bizonylatokkal valami zűr van, mondta sértetten. A juhász megint ott van, ahonnan elindult. Szárnyal, majd zuhan. És újra feléled. Muszáj neki. Várja a visszatérő gazdagság.”