„Polanski filmjének négyötödét izgalmas krimi, vállalható alakítások, nagyszerű fényképezés és kiváló zenei háttér teszi élvezetessé. A producerek azonban vélhetően konokul sürgették a gyártást: a rendező múltja alapján csupán ennek lehet betudható, hogy a színvonalas felvezetést rendkívül (már-már dühítően) olcsó végkifejlet zárja, melyet egyszerűségében még a jóval populárisabb ízlésű közönséghez szokott Dan Brown sem tenne magáévá szívesen. Mégsem ez a gond.
A dramaturgia okozta csalódáson túl, a Szellemíró valóban komoly erkölcsi problémákat feszeget. Ám a legkevésbé sem úgy, nem csak úgy, ahogyan azt Polanski szerette volna. A rendező főhősét a napnál is világosabban állítja párhuzamba egy létező, ma is élő politikussal (ahogyan Blair, úgy a történet szerint Adam Lang is tíz éven át volt a szigetország munkáspárti miniszterelnöke, s ahogyan Blair, úgy ő is két háborúban, köztük az iraki konfliktusban vállalt aktív szerepet, kiváltva a nyilvánosság elsöprő tiltakozását, s ahogyan Blair, úgy ő is egykori külügyminiszterétől kapja a legélesebb politikai kritikát). A rendező részéről vállalt politikai hitvallás, amely eljátszik Blair esetleges hágai felelősségre vonásával, ugyan a legkevésbé sem eredeti, ám a politikai krimik normáin belül marad. A kísérlet azonban, mely egy volt miniszterelnököt, ma is aktív vezetőt egyrészt tudatos hazaárulónak, másrészt közvetlen gyilkosnak állít be, s mindezt egy szeriőz rendező szeriőz mozijában, messze kívül esik a jó ízlés, az elegáns művészi gesztusok határain - függetlenül attól, kedveltük-e Blairt, vagy sejtettünk-e nukleáris potenciált Szaddám Husszein palotáiban. Talán Biztos, hogy csak a kispolgári rosszindulat mondatja velünk, de Polanski mintha saját, '70-es években meglépett devianciáját kompenzálná, amikor valaki más, szinte azonos időben történt elhajlásáról fantáziál. Az ő gyarlósága azonban valóságos volt, és ez jelentős különbség.”