„Mit tudhat meg a közintézményekben megforduló hajdani polgár az ő közelmúltjáról, ha ácsorogva a nemzetiszín keretezte A1-es lap előtt a sorokba mélyed? A felütés mondataiból azt, hogy az elmúlt 46+20 év, így együtt, a sötétség és a félhomály birodalma volt: »negyvenhat év megszállás, diktatúra és az átmenet két zavaros évtizede«. A negyvenhat, egy kis fejszámolás, 1944-től számolódik 1990-ig, azaz, ami előtte volt, mondjuk, a 40-es évek, hm, nem is olyan rossz. Vagy legalábbis annyira biztosan nem, mint, mondjuk, a 90-es évek. Nem egészen egyértelmű a vessző miatt, hogy a 46-os szám csak a (német, szovjet) megszállás idejét határozza meg, vagy vonatkozik a diktatúrára is, azaz, hogy diktatúrának minősíti-e a teljes szakaszt. Csak remélhetjük, hogy Kádár e nemzeti deklaráció szerint végre elnyerte a diktátori rangot.
Az átmenet zavarosát még tovább részletezi a szöveg: Magyarországon ebben a húsz évben sem volt meg az »önrendelkezés joga és képessége«. Ezt kifejtené? - kérdezném a társadalomismeret-érettségin a diáktól, feleletét megszakítva, hisz nyilvánvalóan rossz irányba indult el a kifejtés során. (...)
A szöveg néhány belső ellentmondásán túl miért is baj az, hogy ilyen történelemképet vázol fel? Azért, mert ez a fajta retorika éppen annak a lehetőségét veszi el, hogy érdemben szembe lehessen nézni mindazzal a hagyatékkal, amit az általa megjelölt 46+20 év jelent. Ha forradalomként tekintünk a jelenlegi demokratikus választásra, a teljes második magyar köztársaság demokratikus rendszerét tesszük lényegében egyenlővé a kádári szocialista diktatúrával (hogy durvábbat ne is mondjunk). Ezzel pedig éppen az a lehetőség vész el, hogy egyértelmű válaszokat adjunk arra: mi az, ami politikai-társadalmi szempontból elfogadható.