„Az elmúlt hetekben szűk szakmai körökön túl a sajtót is foglalkoztatták az MTA Politikai Tudományok Intézetében (PTI) történő változások. A figyelem személyi kérdésekre, a közismert médiapolitológusok személyére irányult, és elsikkadt, hogy mi a változások célja, értelme. A fő kérdés ugyanis az, milyennek kell lennie egy politikatudománnyal foglalkozó akadémiai tudományos intézetnek; miben kell különböznie a politikai elemzéssel, tanácsadással foglalkozó számtalan intézettől, cégtől, vagy egy egyetemi tanszéktől. Milyen elvekre kell épülnie egy politikatudományi kutatásokat művelő akadémiai intézetnek? (...)
Vannak kutatók, akik a nemzetközi és a hazai akadémiai tudományos teljesítményértékelési rendszerétől egyaránt függetlennek tekintik magukat, miközben természetesnek veszik a havi több százezer forintos fizetésüket. Ez elfogadhatatlan.
A félreértések elkerülése végett: a kutatók munkájának nem azért kell megfelelnie tudományosság elvárásának, mert az mindenek felett való értéket jelent. Ha egy napilapban megjelent publicisztikára vagy egy esszékötetre azt mondjuk, hogy nincs, vagy csekély a tudományos értéke, azzal nem általában minősítettük az adott munkát. A közvéleményt tájékoztató, a közügyekben elemző módon állást foglaló közírókra, elemzőkre, publicistákra nagyon is szükség van. De egy akadémiai intézetben ez nem helyettesítheti a tudomány sajátos logikája szerint értett teljesítményt. Ahogy butaság lenne azt mondani, hogy az úszás értékesebb sport, mint az atlétika – ám egy úszóegyesületben úszni, és nem futni kell tudni. (...)
A politikatudomány akadémiai művelése: közügy. A tudománynak nem politikai kapcsolataival vagy a médiaszereplések számával kell legitimálnia saját tevékenységét, hanem azzal, hogy minőségi, számonkérhető teljesítménnyel áll a hazai és nemzetközi kutatói közönség elé. Erről feledkeznek meg mindazok, akik személyi, politikai és hatalmi kérdésekről beszélnek, ahelyett, hogy a feladatra, a tudomány művelésére figyelnének. Akár a Politikatudományi Intézetben, akár azon kívül.”