„Az egyháztörténet nem a szakterültem, de ilyen öreg embernek, mint én vagyok, az emlékei már történelemmé állnak össze. Én a saját bőrömön tapasztaltam, hogy a magyar római katolikus egyházon belül legalább két alapvetően különböző irányzat állt szemben egymással az elmúlt évszázadban: a katolicizmus haladó szellemű, européer, antifasiszta szárnya, és az egyháznak a feudál-fasiszta rendiséggel összefonódott, és végül a náci-nyilas gyűlölködéssel cimboráló, retrográd csoportjai. (...)
Ennek a [haladó] katolicizmusnak volt ádáz ellensége, a mélyen retrográd, az anakronisztikus magyar rendiséget képviselő, fasiszta, antiszemita, sovén-nacionalista és revizionista Prohászka Ottokár, az aranyszájú hitszónok. Ettől a haladó katolicizmustól határolódott el Serédy Jusztinián bíboros hercegprímás, Horthy feudál-fasiszta ellenforradalmi diktatúrájának klerikális oszlopa, Péhm József, a későbbi konok reakciós Mindszenthy, akiből Rákosi ostobasága csinált mártírt. Ők fogadták az eucharisztikus kongresszuson itt páváskodó Pacelli bíborost, a későbbi XII. Pius pápát, a nagy lapítóbajnokot, aki a Vatikán arannyal bélelt termeiben sunyin bekkelte ki a nácizmus tömeggyilkosságait, nyikkanás nélkül nézte végig hatmillió vétlen és védtelen áldozat gázhalálát és elégetését Hitler lágereiben.
Viszont megúszta.
A Vatikán is megúszta, mint Péter apostol, a »Kőszikla« méltatlan utóda. Ezek a fundamentalisták csak a muzulmán fanatikusokhoz hasonlíthatók.
Ezeket a rothadó csontvázakat keltegeti éltre kísérteni Semjén Zsolt azzal a szirénénekkel, hogy Isten a történelem ura. Ha fanatikus őrült lenne, megpróbálnám megérteni. De nem az.”
