Elolvastuk Gyurcsány könyvét, hogy Önnek már ne kelljen!
Krimit írt a volt miniszterelnök, van benne egy Ferenc néven felszentelt homoszexuális, kiugrott, véres kezű pap, és még sok más ínyencség.
Soha, senki sem merészelte „középszerű műdalnak” titulálni a székelyek himnuszát.
„Kádár Magyarországán sem lehetett csak úgy Székely himnuszt énekelni. De tény az is, hogy akkoriban lerészegedett párttitkárok is szívesen énekelték egy-egy vadászat utáni tivornya végén, természetesen összekacsintva és titokban. S éppen ennyivel voltak jobbak azoknál, akik ma a Székely himnusz hallatán kivonulnak a parlamentből, élükön Gyurcsánnyal. És soha, senki sem merészelte „középszerű műdalnak” titulálni a székelyek himnuszát.
Így romlik a világ. S nincsen új a nap alatt. Hiszen Julien Benda már régen megírta: Az emberiség cselekedni ugyan a rosszat cselekedte, de méltányolni a jót méltányolta. Aztán bekövetkezett az írástudók árulása, és attól fogva az emberiség már nemcsak cselekedte, de méltányolta is a rosszat. Így fordulhat elő, hogy a Székely himnuszt betiltó, majd titokban éneklő párttitkárok kései „utódai” már ideológiát gyártanak a Székely himnusz ellen, s egy Dessewffy Tibor nevű igazi idegenszívű ki meri mondani a szentenciát: a Székely himnusz egy közepes műdal. Így fordulhat elő, hogy a Székely himnusz felhangzásakor az MSZP-frakció egyik fele riadtan kimenekül a parlament ülésterméből, egy másik igazi idegenszívű, Gyurcsány Ferenc vezetésével, a másik fele pedig tétován benn marad. (De legalább benn marad. Köszönjük…)
Mindez mit sem változtat a tényen: Csanády György és Mihalik Kálmán műve elképesztő gyorsasággal vált a székelység egyik legszentebb énekévé. Magától vált azzá, mert a szíve közepébe talált mindenkinek, akinek van köze ehhez a nemzethez. Aztán 2009. szeptember 5-én, a Székelyudvarhelyen tartott nagygyűlésen a képviselők hivatalosan is a Székelyföld himnuszává tették. Azóta – tetszik vagy sem – a „kantáta” hivatalosan is himnusz. S bár műdal, mégiscsak van benne népi motívum. Ugyanis az eredeti vers így szólt: „Ne hagyd el Erdélyt, Erdélyt, Istenem!” Ez változott az idők során, és bizony a nép ajkán, imigyen: „Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!” Ma így énekli az, akinek köze van ezeregyszáz esztendőnyi magyar múlthoz, történelemhez, sorsközösséghez, élethez. Akinek meg nincs, az közepes műdalozik, és kivonul. Aztán természetesen felháborodik, ha idegenszívűnek titulálják.”