Fáj? Csak ha nevetek

„A parlamenti ciklus ígéretesen kezdődött, a bemutatkozás jól sikerült, valamennyi párt azt adta, mi lényege. És ha már az ostobaság és az elvtelenség rusnya násza került színpadra, rögtön itt az elején ki kell emelni a Mi Szarunk a Pozíciókra párt (MSZP) utánozhatatlan alakítását, amely merész improvizációs technikáival még a rendező-főszereplő Fideszt is zavarba hozta, majd felmagasztalta, a Jobbik pedig, bár statisztálásra is kényszeríthették volna, úgy tudta ellopni a show-t, hogy a másik kettőhöz, de főleg az előbbihez képest a leginkább volt elvszerű (pusztán a következetesség értelemben használva, a tartalmi ótvarságtól függetlenül), ezáltal a leginkább volt képes a saját érdekének megfelelően befolyásolni az eseményeket. (Az LMP láthatóan megelégszik az Második ajtónálló szerepével, és mivel mással sem törődik, csak nehogy véletlenül rossz helyre álljon, ezért amint tehette, kiült a karzatra nézelődni.)

Az őszinte kitárulkozás alighanem az MSZP utolsó megmaradt híveinek lehetett a legmegrázóbb élmény, holott pontosan azt csinálták, amit eddig mindenkor: politikának álcázva meg akartak oldani egy személyi kérdést. A szocialisták számára a politika maga sosem volt más, mint a belső személyi történések, a párton belüli mozgások epifenoménja.”