„Azt hiszem, lélekben egy kicsit még mindig Ocskay brigadéros népe vagyunk. Elvárjuk egy írótól, hogy izzadva, kínlódva és főként saját kútfőből szolgálja a hazát és az irodalmat, műveiben a honleányok szépek, a honfik szikrázóan okosak legyenek. Lehetőleg ne használjon trágár szavakat, a téma legyen fennkölt, a nyelv pedig hajoljon meg olvasói akaratunk előtt. Vagyis elénk jöjjön a mű, és ne nekünk kelljen loholni utána. Ezért van inkább Wass- és nem Bodor-kultusz. Ezért nem találja nagyon a helyét Tar és Petri.
Mert szinte hihetetlennek hangzik, hogy »lopkodva« közönségesen, saját kiismerhetetlen alkotói szabadságukat megélve tennének naggyá minket. Hogy úgy vannak értünk, hogy eközben fikarcnyit sem törődnek ezzel. Hogy nincs pántlika, póz, parádé. Mert rajongani igazából ezért tudnánk. Az igazi alkotást mímelő középszerért. Azzal nincs baj, hálás minden gesztusért, imádja a külsőségeket, és főként, mert mindenével kiszolgál minket. Nem kell megfejteni, átgondolni, hozzátenni. Úgy emel fel, hogy közben lenyom a giccs, az egyszer használatos értékek közé.
Márai emigráns létének legrosszabb időszakában, amikor nem nagyon kereste az emberi kapcsolatokat, régi, kipróbált barátait a New York-i Modern Művészetek Múzeumának kávézójába hívta találkára. Mert arra biztosan nem jár magyar. Pedig ha járt volna, biztosan feltűnik, hogy a most Esterházy szemére vetett idézetek és újrafestések kora már akkor elkezdődött...”