A nép mint paradoxon

„Van azért egy témakör, az antifasizmus, melyet napirendre tűzve a baloldal mégiscsak megpróbálkozik a nép »feltámasztásával«. A nácik és nyilasok elleni demonstrációkon, bármilyen kevesen jelennek is meg, a népet képviselik. A baloldali médialogika nyilvánvaló: mivel a radikális szélsőjobboldaliak »a nép ellenségei«, akik ellenük fellépnek, »a nép barátai«, illetve maguk a nép, összes pozitív tulajdonságával együtt. A február 13-i Hollán Ernő utcai tüntetésen megjelenő öregasszonyok például nem nyugdíjasokból álló csoportot alkottak (a tömeg szót esetükben túlzás lenne használni), hanem öntudatra ébredt idős nők lelkes csapatát, akik azt kiáltották a fasisztáknak, mint Dolores Ibarruri egykoron: No pasaran!

Kár, hogy ezen a "Fasisztákkal nincs párbeszéd« jelszóval meghirdetett demonstráción szinte több volt a gyakorló MSZP-s politikus, mint a tüntető. Nem véletlenül állapította meg Németh Péter, a Népszava szónokló főszerkesztője: »Kevesen vagyunk!" Majd magyarázatképpen hozzátette: »Az elmúlt nyolc év kudarca, hogy az antifasiszta rendezvényeken egyre kevesebben jelennek meg, mert tudomásul vették az emberek, hogy kigúnyolhatják, bántalmazhatják őket, és rossz kompromisszumokkal ezt hitték, nem is kell ott lenniük egy ilyen jellegű megmozduláson.«

Igazuk van azoknak, akik hangoztatják: a nép fogalmával óvatosan kell bánni, hiszen a legszörnyűbb bűnöket is elkövették már a nevében. De hogy ezek miatt eleve a létezését is tagadjuk, és azt valljuk, hogy maroknyi nyugdíjas antifasisztán kívül nincs is nép, csak fogyasztásra ösztönző reklámokkal és populista jelszavakkal manipulálható, ostoba tömegek? Most úgy fest, a szocialisták súlyos árat fizetnek azért, hogy képtelenek voltak eldönteni, mit akarnak és kit képviselnek. Hiába keresik a kiutat az intellektuális zsákutcából, melybe 1989 októberében, az MSZP megalakulásakor belefaroltak, s ezért most fizetik ki a büntetést."