„A politikai váltógazdálkodás domináns tényezői abban utaztak, hogy a parlament a »kifelé nyitott – befelé zárt« képlet mentén üzemeljen. Egyetlen színárnyalat tudta a múltban (és tudja most is) magabiztosan megtörni ezt a trendet: a szélsőjobb. Mely húsz év alatt immár másodjára képes önállóan zsákmányterületet szerezni a törvényhozásában. Vajon miért sikerül nekik az, amely a nagypártoktól független középerőként domborítani akaró MDF-SZDSZ párosnak, vagy az országos politikát kívülről támadó LMP-nek nehezebben (vagy egyáltalán nem) megy?
Most tegyük félre az MDF-SZDSZ, az LMP és a Jobbik közötti tagadhatatlan (és kibékíthetetlen) ideológiai nézetkülönbségeket, politikai tartalomdifferenciát. Nézzük inkább szervezetszociológiai dimenzióban a problémakört. A ’90-es években a MIÉP, napjainkban pedig a Jobbik diadalmenetét ugyanaz kövezte ki. Lehetőségük volt arra, hogy különutas céljaik érdekében használják egy nagy párt infrastruktúráját, logisztikai bázisát. Csurka István a MIÉP »pártembriójának« tekinthető, az antalli MDF-en belülről indult Magyar Út Köröket, a posztcsurkai szélsőjobb pedig a Fidesz polgári köreit vehette erre igénybe. Csakúgy, mint a főáramú jobboldal szekértáboros intézményhálóját, holdudvari orgánumait, közösségi tereit.
A Fidesz épp most vonja keservesen le annak tanulságát, hová vezet, ha »hasznos idiótaként« szervezeti territóriumot kínál a hagyományos pluralista diskurzuson belül kezelhetetlen, nemzeti fundamentalista erőknek. A demokratikus (illetve legalább kulturáltabban rendszerkritikus) kispártok, mint az MDF-SZDSZ vagy az LMP nem rendelkeznek ilyen »nagy testvérrel«, melynek erőforrásait használva klónoznának önálló infrastruktúrát.”