„A szakemberek – hadd ne soroljam fel az inkriminált intézmények hangzatos neveit – valóban cserbenhagyják a tanárt is, az üggyel foglalkozó újságírót is. Vajon miért? Pedagógiai tudatlanságból, módszertani felkészületlenségük okán? Ugyan. Ők a neveléstudomány elitje, tudósai. Hanem azért, mert a választások közeledtével – egzisztenciájukat féltve – a hallgatást biztonságosabbnak érzik. Hiszen egykori bukása után a »vezér« megmondta: az volt a baj, hogy a hatalomban nem voltak elég kemények. Hát még egyszer nem követik el ezt a hibát.
1944-ben sem volt az ország lakosságának többsége nyilas. De félelmük, a nácizmus, a nyilaskeresztes mozgalom rémtettei iránti közönyük lehetővé tette azt, hogy némaságukat ne érezzék cinkosságnak. Bezárkóztak, és ezzel átengedték a terepet a hatalmi mámorban fürdőző szadista őrjöngőknek.
Remélem: barátomnak igaza van, amikor azt reméli, hogy legalább a fasizálódó gyerekeket szép szóval, történelmi ismeretekkel meg lehet győzni nézeteik embertelenségéről. Hatvanhat év telt el azóta, amióta először hallottam ugyanezeket a jelszavakat, ugyanezt a rasszista gyűlöletokádást, az akkor is hazug mítoszokat, amelyeket most a kivágott fa tönkjén megint zöldellni kezdő hungarista mozgalom harsog. Vajon az ország megmentéséhez elég lesz-e a remény?”