„Zsúfolt busz első ajtajánál állok, mikor a Kálvin téri megállóban fellép mellém egy meghatározhatatlan korú, mint később kiderül, hiányos fogazatú szürkeszakállas férfi, és lecövekel az ajtóban. A sofőr - jó ötvenes, sűrű figura, ezüst karkötővel, a látási viszonyokkal dacoló napszemüvegben - emelt hangon, ám udvarias formulákkal kiszól kalitkájából a szakállasnak:
- Legyen szíves, álljon el az ajtóból, mert nem látok ki!
- Mit akar?
- Álljon arrébb! Nem látok.
- Mit kiabál velem? Vegye le a napszemüveget!
- Mi köze hozzá? Álljon el az útból, különben ég véletlenül összecsukok valakit az ajtóval. Elég, ha az élére fordul.
- Ne kiabáljon! (Arrébb mozdul.) Hogy képzeli?
- Egész nap dolgozom, aztán még a magafélékkel is vesződnöm kell. Négy gyereket neveltem fel.
- Mi közöm hozzá? Indítsanak több buszt, akkor kényelmesen elférünk.
- Csak annyit kértem, hogy álljon el az ajtóból.
- Én nem dolgoznék olyan szemét cégnél, mint maga. Szégyellje magát! Rohadt BKV!
- Na, fejezze be végre, mert nem megyünk sehová! (Erősen befékez a sárgánál, az affér előtt simán átment ilyenen. Egyensúlyt vesztve rálépek a szakállas lábára, elnézést, mondom, nem történt semmi, mondja, sokan vagyunk. Sokan vagyunk!)
- Mocskos kommunisták! Tolvaj banda. Lógni fogtok!
- Tudja mit? Műszak után lejátszhatjuk!
- Jó, lejátsszuk!
A Kálvária téren leszállok. A két harcos szemlátomást lezártnak tekinti a dialógust, legalábbis egyelőre. A sofőr vezet, a szakállas utazik. Várják a műszak végét.”
