A liberalizmusnak vége: jogunk van éles, mérges vitákat folytatni, visszatértek a hősök – és Isten is visszatérhet

A világháborútól mostanáig uralkodó nyugati konszenzust valamiféle magától értetődő liberalizmussal, emberi jogokkal, a semlegesség mítoszával, Nyugat-Európában jóléti politikával, a gazdaságban a Bretton Woods-i rendszerrel jellemezhetjük. A szellemi életben, ahogy R. R. Reno, a First Things amerikai katolikus lap teológus főszerkesztője írja The Return of the Strong Gods (az erős istenek visszatérnek) című kötetében, a háborús trauma következtében egyfajta antikonszenzus uralkodott: „Kulturálisan és spirituálisan továbbra is antitotalitáriusnak, antifasisztának, antirasszistának és antinacionalistának definiáljuk magunkat. Azt a véleménylégkört, ami fenntartja ezt az »anti-« imperatívuszt, háború utáni konszenzusnak hívom.”

Ez a konszenzus korszellem volt. Ezt mutatja, hogy állandóan a nyitottságról beszéltek, az értelmiségi világban pedig olyan divatok uralkodtak – és uralkodnak még mindig –, mint a kritikai elméletek, a dekonstrukció, és mindenki a sokszínűséget, multikulturalizmust, befogadást hangsúlyozza, a korlátokat gyengíti, a határok nyitva állnak. Ahogy Reno írja: „A nyitottság, a gyengítés és a kiábrándulás határozza meg a háború utáni szociológiát, pszichológiát és teológiát […]. Azt mondják nekünk, hogy több diverzitásra, flexibilitásra, innovációra, kreativitásra és különbözőségre van szükségünk.” Nem szubsztanciális, erős elvek, hagyományos erények és önvédelmi reflexek uralkodtak, hanem a „soha többé háborút” jegyében gyenge keretelvek („értékek”). Mint Reno írja, a tervezést felkaroló Karl Popper a progresszív elitek, a tervezést elutasító Friedrich von Hayek pedig a liberális jobboldal hőse lett, valójában azonban csak a háború utáni liberalizmus két változatát képviselik.

Jól jellemzi ezt John Rawls amerikai liberális filozófus híres javaslata, amely szerint olyan „semleges értékekre” kell alapozni a társadalmainkat, mint a szabadság, az egyenlőség és a tolerancia, mert ezek biztosítják a civilizált, békés életet és a párbeszéd lehetőségét. Egyértelmű, hogy a „semleges érték” kifejezés paradoxon.

Mindennek politikai megvalósulása az, amikor az Európai Unió hat alapértéket deklarál: az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság és az emberi jogok. Hogy ezeket sokféleképpen lehet értelmezni, az mindegy, mert ez a rugalmasság biztosítja az EU egyben maradását – egy határig mindenki úgy értelmezi őket, ahogy akarja. A határ azonban egyre közelebb van: a progresszív erők és az Európai Unió Bírósága ugyanis mindig leszeletelnek egy kicsit az értelmezési szabadságból. Feltehetnénk azt a kérdést is, hogy miért nem szerepel az EU értékei közt 
a kereszténység (ezt tudjuk, kiszavazták), a hagyomány, a közösség és hasonlók.

Minek vagyunk akkor a szemtanúi Rawlsnál? A liberalizmus háborús trauma által megsegített berendezkedésének a nyugati világban. Ez a liberalizmus semlegesnek adta el magát, és Rawls által meghatározta, mely értékei adják azt a keretrendszert, azokat az „alapokat”, amelyektől nem lehet eltérni. A „szent” elvek tabu tárgyai, kötelező elfogadni őket, aki nem fogadja el, az a civilizáció összeomlását, a barbárság visszatértét kockáztatja, vagy maga a barbár, azaz a szélsőjobboldali. Mindezt valamiféle magától értetődő, természetes dolognak prezentálták. Hol volt már a liberalizmus régi alapelve, miszerint minden megkérdőjelezhető!

Amióta jobbról és balról is határozottabb politikai ki­hívással néz szembe ez a semleges liberalizmus, már azt is kitalálták, hogy a demokrácia csak liberális lehet. Ez alatt valami olyasmit értenek, hogy a demokrácia a politikai álláspontok versengésének terepe, ami eleve liberális dolog. Az ókori athéniak az agorán és a kora újkori angolok a parlamentben azonban mit sem tudtak arról, hogy ők liberálisok lennének. Az állítás, hogy a demokrácia csak liberális lehet, valójában igénybejelentés: azt szeretnék, hogy csak az lehessen, és csak a liberalizmuson belüli opciók versenghessenek a demokráciában. Világosan kiderül ez, amikor például az Alternatíva Németországért (AfD) párt betiltását fontolgatják.

Holott a demokrácia procedurális dolog, döntési módszer: eszerint a nép dönt, vagy a nép képviselői a parlamentben. A liberalizmus ellenben nem a hogyanról szól, hanem a mitről: azt mondja meg, képviselői szerint miként kellene dönteni. Ha a démosz máshogy dönt, és nem a liberalizmus mellett teszi le a voksát, akkor a demokrácia máris nem liberális. Amikor a liberálisok arról beszélnek, hogy a demokrácia csak liberális lehet, hitük szerint a keretrendszert védik; amikor a populisták illiberalizmusról beszélnek, nem a keretrendszerről beszélnek, hanem a tartalomról. Ha a nép konzervatívokat választ, akkor a demokrácia nem lesz liberális.

Válaszul a liberálisok ahhoz a trükkhöz folyamodnak, hogy kitalálják: a választásokkor a demokráciáról szavazunk. Aki Orbán Viktorra, Donald Trumpra, Marine Le Penre, Geert Wildersre, Giorgia Melonira, Santiago Abascalra, Robert Ficóra, Mateusz Morawieckire voksol, az nem a demokráciára voksol. És ezután rámutatnak, kik a demokraták: Joe Biden (jelenlegi állapota jól szimbolizálja a háború utáni emberi jogi konszenzust), Emmanuel Macron és a francia szélsőbal, a spanyol Frankenstein- és a német Jamaika-koalíció, ngó-k, szakértők, Soros György és milliárdostársai pénzáramoltató hálózata. Ezzel szemben az igazság az, hogy a választásokon nem a demokráciáról szavazunk, hanem a választás maga a demokrácia aktusa.

Valójában amit a liberálisok tesznek, az a háború utáni emberi jogi konszenzus utóvédharca: megpróbálják kizárni a politikai közösségből azokat, akiknek szerintük nem lenne szabad beleférnie a keretekbe, különben úgy járunk, mint a második világháborúban. Jól mutatja ezt az az eset, amikor a francia szélsőbaloldali EP-képviselő, Marie-Christine Vergiat kijelentette, hogy a kereszténység nem európai érték, hanem ellentétes vele. Az EU fősodra ugyanis az európai értékeken a modernitás és posztmodernitás liberális-szekuláris értékeit érti, mivel úgymond a „hagyományos” világ okozta a világháborús traumákat.

Ez azonban nem igaz: a két világháborút a kereszténységet visszaszorító modernitás hozta el, azaz a hagyománnyal szakító világ; és a gyarmatosítást sem lehet a nemzeti gondolaton belül értelmezni, hiszen a gyarmatosítás a nemzeten túllépő birodalmi gondolat sajátja. Adolf Hitler a modernitás gyermeke volt, a harmincas évek szuper­progresszívje, keresztényellenes okkult kultuszok követője, és pont hogy nem tisztelte a nemzeti gondolatot, hanem megszegte, amikor más nemzetek kárára hozta létre a Harmadik Birodalmat. Nemcsak én okoskodom így, hanem például Yoram Hazony izraeli konzervatív gondolkodó is A nacionalizmus erénye című kötetében. 

A háború utáni emberi jogi konszenzus, avagy a semlegesnek mutatkozó liberalizmus tehát a célba érő, a történelemnek véget vető nyugati civilizáció végső keretrendszereként tekintett magára. A történelemben azonban semmi nem végleges. Emellett volt néhány probléma ezzel a „konszenzussal”. Legalább három: a keret mivolt, a tartalom mivolt és a tartalmi jelleg problémája.

A keret mivolt problémája azt jelenti, hogy minden diskurzus keretdiskurzusként igyekezett megjelenni, azaz tilos volt a tartalomról beszélni, mert az elkülönüléshez, rasszizmushoz, fasizmushoz, kirekesztéshez vezet. Ötven-hetven éven át hangosan deklarálgattak olyanokat, mint hogy fontos a befogadás, el kell utasítani a diszkriminációt, de amikor az a kérdés merült fel, hogy ezeken túl mit gondolunk valójában a világról, akkor megálljt parancsoltak. Ez ugyanis magánügy lett (a vallás magánügy!), és amúgy is szubjektív vélemény, ami úgymond tudományosan bizonyíthatatlan. Minden, ami a tudomány berkein kívülre rekedt, az csak másra rá nem erőltethető egyéni vélemény kérdése lehet. Erre rásegített a filozófia nyelvi fordulata, amivel a nyugati gondolkodás királynője letett a végső igazságok felfedezéséről és megvitatásáról. Eleve az igazság elérhetetlennek vagy egyenesen nem létezőnek lett titulálva, hiszen az egész háború utáni emberi jogi konszenzus lényege az, hogy nem lehet senkinek igazságigénye. Ennek aztán mellékes dolgok fősodorba emelése és folyamatos mellébeszélés lett a vége. Eric Voegelin amerikai konzervatív gondolkodó kifejezésével élve: 1945 után többszörös kérdéstilalom állt be a nyugati civilizációban. Felállítottak egy liberális keretrendszert, amelynek az alapjait és kereteit („semleges értékek”) tilos volt megkérdőjelezni, sőt valójában arra sem volt szabad rákérdezni, hogy mit tartalmaz a keret.

És ezzel elérkeztünk a tartalom mivolt kérdéséhez. A keret tartalmára több ok miatt is kérdéstilalom vonatkozott. Az egyik az, hogy bármilyen tartalomfeltöltés kirekesztéssel járt volna az uralkodó liberalizmus szerint. A másik az, hogy valójában volt tartalom: maga a liberalizmus, ami magát inkább természetes adottságként és keretrendszerként kívánta prezentálni. Ez egyszerre szemfényvesztés és öncsalás a liberalizmus részéről. Az angolszász világ befolyásos politikai gondolkodása nyomán régimódi liberálisként, a keretliberalizmus alapító teoretikusaként szokás hivatkozni John Stuart Millre és a szabadságról szóló 1859-es munkájára. Ez azonban több szempontból is téves. A kisebbik probléma az, hogy a liberalizmus ekkor már minimum két évszázados volt, legalább John Locke óta létezett. A nagyobb probléma, mint arra Patrick Deneen amerikai jobboldali politikai gondolkodó rámutat, hogy Mill nem volt „keretliberális”: a szabadság általa felvázolt kerete neki csak taktikai eszköz volt ahhoz, hogy progresszivista céljainak megágyazzon. Mill nem „régimódi” liberális volt, aki kiakadna a mai woke ideológián, eltörléskultúrán és lmbtq-mozgalmon, hanem nagyon is támogatná őket. A lényeg: a liberalizmus üres keretrendszerként prezentálja magát, aminek a tartalmára (igazságmondására, igazságigényére) toleranciaokokból tilos rákérdezni, a tartalom (igazságigény) pedig ő maga.

És itt érünk el a tartalmi jelleg problémájához. Ha már lelepleztük a liberalizmust, akkor hozzá kell szólnunk tartalma jellegéhez. Mint Reno írja, a liberalizmus „puha értékeket” kínál, amelyekre nem lehet komolyan alapozni egy életet. A liberalizmus által központiként tételezett értékek – mint a tolerancia, a befogadás – fontosak, de nem kemény betonalapok, maximum szigetelésnek jók. Az embernek természetéből fakadóan igazságigénye van. Ám mint azt számos szerző – például Milton Friedman, Jacques Derrida és Richard Rorty – példáján Reno bemutatja, az antikonszenzus elitje szellemi kiskorúságnak állította be azt a felfogást, amely szerint vannak erős igazságok és más stabil dolgok az életben, amelyekhez ragaszkodnunk lehet. Az érett, szellemileg felnőtt ember szerintük elfogadja, hogy nincsenek biztos fogódzók az életben, és szabadon lebeg, elviselve ennek lelki következményeit. 

De mint az utóbbi tíz évben kiderült, nemcsak egyéni életeket, hanem komplett társadalmakat sem lehet pusztán „semleges értékekre” alapozni. Bűvész módjára el lehet dugni ideig-óráig az igazságkérdéseket, aztán felszólítani az embereket, amíg él a háború traumáját átélő nemzedék, hogy csak a keretkérdésekkel, puha vagy semleges értékekkel foglalkozzon, de ez a borotvaélen táncolás pár évtized után véget ér. A borotva semleges éléről ledőlünk vagy balra, vagy jobbra.

Hozzájárult mindehhez maga a liberalizmus is, amely az első generációs emberi jogok után bevezette a második, a harmadik és a negyedik generációs emberi jogok fogalmait, amivel már egyre kevesebbeknek tűnt úgy, hogy az emberi jogok semlegesek. És az is egyre világosabb lett, hogy a felvázolt „semleges értékek” sem férnek meg egymással a végtelenségig, az egyre szaporodó emberi jogok ugyanis mind jobban korlátozzák a szabadságot. Különösen igaz ez a transzjogokra, amelyek már a saját emberképünkhöz való jogot is megtagadják tőlünk, mondván, ha nem fogadjuk el a magát ellenkező neműnek érző-mondó embertársunkat, akkor dehumanizáljuk. Az igazodás kötelező, John Stuart Mill taktikája bejött. A liberalizmus meg leleplezte magát: ő maga a saját baloldala, folyékonnyá válva kilép a keretből, és tartalommá válik – pedig eddig is az volt.

Az utóbbi évek mozgásai, az európai parlamenti, a németországi, a franciaországi, a hollandiai, az olaszországi és a magyarországi választás eredményei mind azt mutatják, hogy a közép, a semlegesség liberalizmusa elvesztette meggyőző- erejét, visszatértek a határozottan baloldali és jobboldali pártok. A keretliberalizmusból is tartalomprogresszió lett, azaz lehullt a nagy mutatvány leple.

Az emberek arra kíváncsiak, mi az életük értelme, mi az igazság, hogyan kell élni, emellett pedig politikai és vallási megoldásért kiáltó egzisztenciális problémákkal szembesülnek. Ellen kell állni a liberalizmus azon szemfényvesztésének, hogy mindig keretként prezentálja magát, és e keretre tereli a szót, s a fókuszt egzisztenciális igazságkérdéseken kell tartani. Vége a technokráciának, a proceduralitásnak, vége a „semleges értékeknek”. Jogunk van a középpontba helyezni a lét nagy kérdéseit, repolitizálni a tartalom depolitizált, üres helyét. Dehogyis üres: jogunk van kitenni onnan a liberalizmus nevű sárkányt, amit mindenki kerülgetett. Ami értékes belőle, megtartjuk, és integráljuk saját elveinkbe; ami nem, azt kidobjuk. De a továbbiakban nem lehet, hogy perifériaértékek legyenek középen, hogy a keret legyen a saját tartalma, hogy a valódi kérdéseket ne tehessük fel. Jogunk van éles, mérges vitákat folytatni. Az erős istenek visszatértek, a hősök visszatérnek. Isten is visszatérhet.