Budán lakni világnézet – erről rózsadombi gyerekként még mit sem tudtam

Nyitóképen: A Keleti Károly utca és a Fényes Elek utca találkozása. Nepomuki Szent János szobra a negyvenes évek végén eltűnt, később új szobrot állítottak a helyén. Fortepan / Jurányi Attila

Be kell vallanom, gyermekként fogalmam nem volt róla, hogy afféle elit negyedben cseperedtem fel. Persze ahogy akkoriban, ez ma is relatív. Mindenesetre nekem a Rózsadomb töve sokkal inkább a Mechwart ligeti játszóteret, az önkormányzat alatti domboldal bokraiban való bunkerépítést, a Keleti Károly utcai fagyizót, a Marczibányi téri focizást meg pingpongozást, a Fény utcai piac forgatagát, a Moszkva téri újságosnál megvásárolt temérdek Pókember-képregényt, no meg a tesókkal és osztály­társakkal való kalandozást jelentette.

Nagycsaládként éldegéltünk sokáig a környéken, oda születtünk, a Kodály Zoltán Ének-zenei Általános Iskolában pedig megtanultuk, hogy „a zene mindenkié”. Ma már tudom, Budapestnek akadnak kevésbé „előkelő” részei, ám a „szocialista egyenlőség” utolsó évtizedében talán ez sem számított annyira. Mindenki nyögte a kimúlóban lévő kommunista társadalmi kísérletet, a rendszerváltozás pedig általános iskolásként nekem leginkább abban nyilvánult meg, hogy az előző évben még oroszt oktató tanár immár angolt tanított. Némi pátoszos éllel: engem Budán ért a változás szele.

Arról is csak kissé felnőttebb fejjel értesültem, leginkább talán a nagyszüleimtől, hogy mennyi megtört, majd újjáépített polgári egzisztenciát őriztek a szebb napokat látott, évszázados épületek. Polgári zárvány – ahogy egy kollégám fogalmazott már a 2000-es években. Budán lakni világnézet – vallotta jóval korábban a fantasztikus Márai Sándor. Értékőrzés és hagyomány.

Persze a vidéknek régebbre visszanyúló története van, a török hódoltság utáni időszakban a mai Keleti Károly utca helyén még téglavetők, veteményeskertek, szőlőtáblák, na meg a budai hóhér lakóháza állt. Utóbbi egész pontosan az utca elején, a Keleti által alapított Központi Statisztikai Hivatal mai székházának közelében, Nepomuki Szent János szobrának vigyázó tekintete alatt. Aztán gróf Mailáth József megszerezte a területet, és elkezdődött a mai szemmel igen impozáns bérházas beépítés, ami korszakok és formák gazdag képét rajzolta fel az egykori Oszlop, később Keleti Károly utcában – a Krisztus Király-kápolnával, a Rákóczi-gimnáziummal, a híres Mailáth-házakkal. Az utolsó, Bauhaus-stílusú épületeket a harmincas években húzták fel, s ezekbe a közeli Ganz-gyár mérnökei költöztek be.

Amit ma Millenárisként ismerünk, ott hajdan a felfutóban lévő magyar gépgyártás egyik pionírja, a Ganz elektrotechnikai osztálya működött egészen 1990-ig. A gyárépületek hasznosítása példamutatóan sikerült, két lépcsőben; ahogy az 1971-ben a mai Margit körútra, a középkori Buda határát jelző egykori városfal közelében felhúzott minisztérium otromba épületének elbontása is, bevonva ezzel a projektbe azt a területet is.

De vissza a Keleti Károly utcába! Itt élt Tildy Zoltán köztársasági elnök, Dombrovszky László festőművész, Raoul Wallenberg hiteles arcképének festője, Komor András író, műfordító, Sinka István költő, Sós Aladár építőművész és lánya, Sós Júlia tanár, vitéz Szentgyörgyi Dezső vadászrepülő. És még sorolhatnánk. A nagy nevek mellett lakott errefelé rengeteg „egyszerű” polgár is, köztük a többszörösen díjazott Rosnyay András tervezőmérnök, feleségével, Csanády Mónikával, illetve gyermekeikkel. És később az unokáikkal, akik közül én mindenképp úgy emlékszem e csodás, polgári világra mint a szülőföldemre. Kis hazámra.