Road movie

Nyitókép: Wikimedia.org

Tulajdonképpen arra vágyunk, hogy elragadjon minket a szabálytalanság, akár úgy, hogy emberi alakban testesül meg, mint ez a hangoskodó, modortalan, hülye barom Bruno, akinek baráti ebédmeghívása emberrablással ér fel. Hát jó, vigyen, ahová akar, pillanatonként változó szeszélye szerint, tulajdonképpen arra a szabadságra vágyunk, amit ez a tökéletes tehetetlenség és felelőtlenség jelent, a lemondás arról, hogy mi tervezzük meg az utunkat, ne kelljen tervezgetni, ne kelljen gondolkodni, most az egyszer bízzuk rá magunkat a sorsra, menjünk az árral, és ha már eleget mentünk vele, akkor nyilván lehet megint gondolkodni, de úgy, hogy a gondolataink már ezt a megtapasztalt, mámoros szabálytalanságot folytassák, úgy, hogy ennek a szabálytalanságnak immár ne tárgya, hanem alanya legyünk. Mert csak az, aki egyszer ilyen formában, mintha valamilyen beavatáson esne át, átengedte a kontrollt önmaga felett, a saját jelentéktelen, végtelenül kisszerű lénye felett, csak az képes arra, hogy később igazán ura legyen az életének, csapongóan önkényes, kirobbanóan dinamikus, diadalmasan jelentékeny ura – csak a totális tehetetlenségnek ez a tapasztalata érleli meg a totális tetterőt.