Nem baj, ez is meglesz egyszer – nem adnánk már ezt a lakást semmiért

Nyitókép: Mandiner / Ficsor Márton

A fenti buszmegállótól kicsit messzebb van, mint a lentitől, de lefelé kényelmesebb gyalogolni – hiába, idővel lustul az ember –, így viszont elsuhanok a kedves, zöld verandás kis ház előtt, mielőtt leszállnék és visszabaktatnék félútig. Sietni nem érdemes, a páradús levegőtől az is izzad nyáron, aki csak gondol a sietségre. Még lefelé is.

Fák magasodnak fölém, hűs árnyékot vetve tömött zöldjükkel, szinte erdőszerűvé varázsolva az utat, mígnem a kapu nyikorog már, ahogy óvatosan megemelve nyitom. Zöld az is, de már tompább, hályogosabb, spenótszerűvé koptatta az idő; pálcái kissé csálén állnak, rozsdásan puffan, amikor becsukódik mögöttem. 

Itthon vagyok. A zöld verandás lakás egy éve az otthonunk. Főleg, amikor másutt vagyunk: mert itthon az otthon nem otthon, hanem feladat. Olyankor átlényegül a kényelmes, sok saját munkával és rengeteg baráti segítséggel felújított családi lakból például egy renoválandó verandává.

Említettem, hogy zöld? Csak részben mondtam igazat. Ha ingatlanos lennék, azt mondanám, patinás – így hívják azt, ami húsz évnél régebbi, és nem újították fel; ami még régebbi, az az antik jelzőt kapja. Ha a feleségem mondja, akkor valami egészen mást jelent, bár ha a szóban nem is, a hangsúlyban ott bujkál a szeretet. Azóta azt is tudom, hogy ezt mohazöldnek hívják, már amilyen valaha volt, a RAL-kódja pedig 6005-ös. Úgy ám.

Számos érdekesebb ház van ám a környéken, képeslapokon díszelgő vagy épp olyan, ahol ronda golyónyomok őrzik a pince sötét titkait – mondtam a szerkesztőmnek, amikor javasolta, hogy írjam meg a miénk történetét, és figyelmen kívül hagyta az invitálásomat egy csapatépítő verandafelújításra. Ám csak legendákat tudok: az 1909-es tervezésű épületet vadászháznak, nyári laknak és bérvillának is mondták; az óriási történelmi események Fortuna kegyéből elkerülték, bár a szomszédban lőtték le Ságvári Endrét, és itt csörömpölt be az egyik első szovjet tank is ugyancsak az 1944-es év karácsonyán.

A jelen jóval békésebb, csak az autó lett több, és a csúsztatott zsalu, majd a még tájidegenebb antracit-fehér kockapalota. A mi házunk elkerülte ezt a sorsot, de négyfelé osztották; talán eredetileg így alakították, még a régi világban, talán az IKV tortavágó késével szeletelték fel a szerencsések között, akiket aztán itt ért a rendszerváltozás. Amikor beköltöztünk, tartozékként kaptunk hozzá egy mókust (hét óra körül lehet vele együtt reggelizni, ha az ember kilép a falatnyi előkertbe, és nem riasztja el), két rigót (bár az egyiket megette a szomszéd macskája, seszínű párja fél napig sírt utána, majd egy fával arrébb költözött) és három-négy cinegét, bár ők inkább csak télen járnak ide zsinatolni.

A pergő festéket morzsolgatom az ablakkazetták körül, alóla itt-ott előbukkan a fa. Spaklizom, ami jön, jön; nyílhegyszerű fúrószárral marom majd ki a korhadt részeket, faglett megy az ujjnyi résekbe, összecsiszolás, majd rá a festék. Legalábbis így kellene történnie. Azt mondják, a mai fiatalok, sőt a magamfajta tegnapiak is már másféle képességekkel rendelkeznek, mint a korábbi generációk; a szüleim nemzedéke például valószínűleg mindenféle egyéb útmutatás nélkül is tudta volna, mihez kezdjen egy régi ablakkal – vagy hagyták volna a fenébe az egészet, ez is egyfajta bölcsesség. Bezzeg én… bezzeg én annyit tudok, hogy legalább és egyben legfeljebb két témába vágó „így csináld!” YouTube-videóra kell alapoznom kényszerreneszánsz emberi létem, mert egy videó könnyen félrevihet, három meg már összezavar.

Digitális kompetenciák, magabiztosan keresni a világhálón, illetve megszűrni, hogy melyik a megfelelő információ – ezzel fizettek ki minket. De hogy melyik kábel a nulla és melyik a fázis, azt már apámtól kellett megtanulnom. Azt a tudást, hogy ami földelésnek látszik egy százéves házban, nem feltétlenül az, már magamnak köszönhetem; s hogy ezt a tudást a jövőben is hasznosíthatom, azt pedig a gumitalpú cipőmnek és annak, hogy csak egy kézzel nyúltam a zöld-sárga borítású huzal végéhez.

Két bal kezem nyomát egyébként is sok helyütt viseli a lakás: kissé recseg a szalagparketta, a laminált még hagyján, mindenből tanul az ember. Életemet egy állítható gérvágóért, mert egy százéves házban aztán sok minden van, de derékszög az nincs. Pláne, ha a tetőtéri rész falait egy nálam jóval magabiztosabb, ám nem feltétlenül sokkal nagyobb tudású brigád rótta össze olyan professzionális eszközök segítségével, mint az arasz, a szemmérték meg a körülbelül.

Mondom ezt egyébként tisztelettel, mert gondoljak bármit a munkájukról – ezt Nógrádban, ha jól tudom, úgy mondják, hogy „handra-baszra” csinálták –, azt is megtanultam, hogy minden tudás relatív. Legutóbb akkor, amikor a leendő kis Vince leendő kis szobájában barátokkal négyen raktuk le éppen a laminált padlót, és másodszor vágtuk ki fordítva ugyanazt a hiányzó sarokelemet hozzá – hiába, a bölcsész PhD-diploma ilyenkor legfeljebb derékszög rajzolására alkalmas, ha már a valósággal való találkozástól nem óvta meg az embert.

Márpedig a valósággal az ember gyakran találkozhat egy ilyen házban, és közben olyan szavakat tanulhat, mint a felbeton, a Porotherm vagy a helyi védettség. Egy kis szótár hozzájuk: a felbeton az, amire érthetetlen okokból a konyhabútort szerelték a hetvenes-nyolcvanas években, feltörése pedig egymagában negyven zsák sittet eredményez. A Porotherm annak a válaszfaltéglának a neve, amiből zsalukő helyett épített támfalat a szomszéd kertjéhez a kettővel korábbi tulajdonos, és kezd széttöredezni a huszadik tele felé járva. A helyi védettség pedig egy olyan kerületi szintű határozat, amit az embernek egyszerre hoz meg a postás a földhivatali bejegyzéssel, miszerint a bankkal együtt felkerült a neve a tulajdoni lapra – és aminek végtére is köszönhető, hogy itt állok az eredeti veranda előtt azon töprengve, hogy mi az ördögért nem fogja be a festék a glettelés helyét rendesen.

Nem baj. Ez is meglesz egyszer, és ez is az otthon: a jól-rosszul, de együtt elvégzett feladatok sora, minden aggodalom, minden verítékcsepp. Nem adnánk már ezt a lakást semmiért. Itthon vagyunk.