Szoboszlai Dominik Cristiano Ronaldo útján? – reméljük, hogy nem teljesen

Újra dübörögnek a bajnokságok és a nemzetközi kupasorozatok – bár egy hét eltelt azóta, hogy a magyar labdarúgó-válogatott elképesztő bravúrt elérve 2–2-es döntetlent játszott idegenben az ötszörös aranylabdás Cristiano Ronaldo fémjelezte Portugáliával, honfitársaink többsége még mindig a lisszaboni események hatása alatt áll. És nemcsak az a pillanat elevenedik fel a szemünk előtt újra és újra, amikor Lukács Dániel laposan középre lövi a labdát, mi pedig lélegzetvisszafojtva várjuk az Estádio José Alvalade sajtólelátóján, hogy vajon elgurul-e Szoboszlai Dominikig (ott és akkor hosszú másodperceknek tűntek). Elgurult, bevágta – szerencsére, mert mint elmondta a lefújás után, ha máshova érkezik a játékszer, már nem lett volna ereje odaérni…

Egy hét távlatából többször eszembe jut (és mesélek is róla a nagyfiamnak) az az egészen elképesztő imádat, ami Cristiano Ronaldót körülveszi Portugáliában – és persze az egész világon. Szerencsére azt már mi megszokhattuk az elmúlt években, hogy milyen az, amikor egy egész ország imádja a nemzeti válogatottját, annak szövetségi kapitányát (Marco Rossi), és az időközben világklasszissá avanzsált csapatkapitányát (Szoboszlai Dominik). Ez ugyanakkor mind semmi ahhoz képest, amit Lisszabonban tapasztaltunk.

Az a látvány már Telkiben is kezd megszokottá válni, hogy a sajtótájékoztatók napján tucatnyi szurkoló ott szobroz a mieink bázisa előtt, hátha egy-két játékostól sikerül autogramot, közös képet, vagy akár csak egy mosolyt elcsípni. 

Arra még a portugálok is rácsodálkoztak, hogy végig többes szám első személyben beszélt Portugáliáról – elsősorban Cristiano Ronaldo miatt.

Cristiano Ronaldo a stadionban

Hogy Lisszabonban járva-kelve mindenhol Ronaldo-mezbe botlottunk, nem lepett meg. Annyira még az sem, hogy még az óceánparton is sikerült egy kőszoborral megmintázni a 40 éves zsenit. Attól, hogy a stadionban jelenlévő mintegy 50 ezer portugál (köztük több ezer turista) közül a legtöbben Ronaldo-mezt viseltek, már egy kicsit elkerekedett a szemem. Persze, nem ez volt a legmeglepőbb, néhány év múlva talán a Szoboszlai iránti rajongás is eljuthat eddig – ha már nem tart itt.

De hogy a létesítmény atmoszférája is csak és kizárólag Ronaldótól (és teljesítményétől) függött (leszámítva a magyar tábort), az már a szemeimnek és füleimnek is furcsa volt. Szervezett szurkolás – amihez mi, magyarok a Puskás Arénában a Carpathian Brigade-nak köszönhetően hozzászoktunk – szinte egyáltalán nem volt. A mérkőzés előtt akkor tapsolt a lelátó, akkor skandálták, hogy „Portugal, Portugal”, amikor a műsorközlő arra kérte a népet. Magyar szemmel azért ez eléggé szürreálisnak, mondhatni, mesterkéltnek, erőltetettnek tűnt.

Csak akkor nem kellett buzdításra sarkalni a publikumot, amikor meglátták Cristiano Ronaldót. Akkor viszont tomboltak, ujjongtak, visítoztak, tapsoltak – mindenki egyszerre. És a meccs alatt végig ugyanez volt a helyzet: 

Képzelhetik, mi volt a góljainál – nem túlzás, majdnem halláskárosodást szenvedtünk.

CR7 labdaérintései között viszont meg a nagy semmi. Később aztán sorra jelentek meg a világhálón a videók a különböző rajongókról, akik sírnak, őrjöngenek, ünnepelnek, mert sok esetben életükben először láthatták élőben Ronaldót, tényleg egészen hihetetlen az az imádat, ami körülveszi őt. És amit már túlzásba visznek – gondoljuk mi innen, Magyarországról.

A 78. percben ez jutott eszembe. Ahhoz már hozzászoktunk, hogy a nézők egy része az utolsó perceket már nem nézi meg a stadionban, elindulnak hazafelé, hogy megelőzzék a forgalmi dugót, felférjenek a tömegközlekedési eszközökre. Sohasem értettem egyet ezzel (főleg manapság, amikor a hosszabbításban dőlhetnek el a meccsek), de elfogadtam: valóban rengeteg időt lehet nyerni azzal, ha korábban felállsz a székedből.

Ők biztosan nem látták Szoboszlai Dominik egyenlítő gólját, addigra ugyanis már a stadionban sem voltak, de talán még a környékén sem. 

Szóval ezek az inkább nézők, mint szurkolók egyértelmű jelét adták annak, hogy őket bizony Ronaldo jobban érdekli az egész válogatottnál, a meccs végeredményénél, a világbajnoki kvalifikációnál (ami ugyebár az egyenlítéssel elodázódott), a nemzeti csapat sikerénél. És ezt innen Budapestről nézve azért elég nehéz értelmezni.

Azóta sokat gondolkoztam azon is, hogy vajon a Szoboszlai Dominik iránti rajongás is ölthet-e itthon ekkora méreteket?

Minden bizonnyal. Mármint, lehet akkora kultusza az emberek körében, hogy a Puskás Arénában 60 ezer emberből szinte mindenki Szoboszlai-mezben fogja nézni a meccseket. Ellenben nálunk egy több ezer kilométert utazó kínai turistának nem sok esélye van belépőhöz jutni, mert szerencsére minden hazai meccsünk telt házas, bárki is legyen az ellenfél. 

Azt is látom magam előtt, hogy egy válogatott meccs napján Szoboszlai-kőszobrot építenek a Duna partján, a belvárosi ajándékboltokban pedig az ő képmásával díszített hűtőmágneseket vásárolják a turisták.

Szerintem a a magyar válogatottat évek múlva is ez a rajongás fogja kísérni a meccseken, mint manapság. Mert nekünk a csapatról, a nemzeti büszkeségről, öntudatról és az összetartozásról, nem pedig a bálványimádatról szól mindez.

És ez így jó.

Nyitókép: Stefan Koops / NurPhoto / NurPhoto via AFP