Az, hogy a grúzok ellen kilenctusos hátrányból sikerült felállni, mutatja, mennyire erősek fejben.
Szatmári András tizensokadik éve a válogatott tagja, egyéni világbajnok, nyilván van annyira tapasztalt, hogy rutinból megoldotta. Rabb Krisztián pedig az újdonsült befejezőemberünk: tehetséges, jó mentalitású srác, nehéz kizökkenteni. Simán képes egy ilyen nehéz helyzetből, nagy hátrányból is előnyt kovácsolni.
A grúzok fenegyerekével, Szandro Bazadzéval elég rapszodikusnak mondható a kapcsolata. A múltban számos kiélezett csörtét megvívtak már, csupa emlékezetes jelenettel. Ezúttal mivel próbálkozott?
Régóta ismerjük, tudjuk, hogy mindig sokat enged meg magának a páston, ha reklamálásról, pszichológiai hadviselésről van szó. Ezt most is bevetette, de mivel egy csapatversenyen nem csak ő van fent, ilyenkor nincs esélye annyira kibontakozni ebben a sajátos műfajában, mint a tizenöt asszós egyéniben. Csapatban nem tudja olyan hatásosan alkalmazni az eszközeit – szerencsénkre, teszem hozzá. A grúzoktól egyébként még sosem kaptunk ki.
Az oroszok visszatérése mennyire kavarta fel az állóvizet? Most még messze voltak a csúcsformától, de hosszú távon valószínűleg ismét számolni kell velük.
Ebben biztos vagyok. Elég megnézni az eltiltásuk előtti évtizedeket, a legmeghatározóbb vívónemzet volt az övék. Az eltiltás ideje alatt sokan abbahagyták közülük, mások pedig edzőnek álltak a csapat mellé. Az újak fiatalok, vannak köztük tehetséges versenyzők is. Egyelőre nehéz róluk érdemben nyilatkozni, de nincs kétségem afelől, hogy a következő években szépen újra felépítik magukat, és akkor nagyon is kell velük foglalkozni.
Az olaszok elleni döntő igazi mestermunka volt: úgy verték a franciákat kiejtő házigazdákat tíztusos különbséggel, hogy egy pillanatig sem forgott veszélyben az aranyérem.
Az jelentett némi nehézséget, hogy a döntő előtt jött a nagy szünet, és kissé tartottunk attól, hogy ugyanabba a „szindrómába” esünk, mint az első meccsünkön a grúzok ellen. Szerencsére a hosszú pihenés után sikerült fejben is megérkeznünk a fináléra. A fő pást hangulata, a közönség, az atmoszféra mindig különleges, és sikerült felvennünk a ritmust. Eleinte féltünk, hogy a hazai pálya az olaszoknak kedvez majd, ám végig tudtunk irányítani, az én középső asszóbeli megingásomat leszámítva nem engedtük ki a kezünkből a kormányrudat. Így pedig se a közönség, se az ellenfél nem tudott igazán belelkesedni – nem hiszem, hogy egy percig is azt érezték volna, nekik van keresnivalójuk. Örülök, hogy az olasz csapatot ilyen magabiztosan tudtuk legyőzni – és egyébként a srácok nélkülem is verték őket a világkupán –, mert ha megnézzük a tagjait, láthatjuk, hogy ez egy kimondottan erős brigád. Nagy fegyvertény egy ilyen diadal, főleg, hogy benne van a pakliban, hogy a világbajnokságon is ellenük vívunk majd a legjobb négyért. Remélem, emlékezni fognak ezekre a vereségekre.
Boczkó Gábor szövetségi kapitány szerint az operáció és a kilenc hónapos kihagyás után úgy tért vissza a pástra, ahogy abbahagyta. Hogy érezte magát? Elvégre a párizsi olimpián néha már lépni is alig tudott.
Párizsban az volt a feladatom, hogy kizárjam az éppen belobbanó gyulladást a sarkamban, és a páston csak a vívásra koncentráljak. Annyira azért nem ment nehezen, hiszen az olimpia hangulata, az adrenalinszint olyan beszűkült tudatállapotot eredményezett, amely egyszerűen nem engedte, hogy érezzem a fájdalmat, így az akkori legjobb vívásomat tudtam hozni. A szeptemberi műtét és a rehabilitáció hosszú folyamata azonban nyomot hagyott rajtam, ez a május–júniusi teljesítményemen meg is látszott. De relatíve hamar, az optimista terveknek megfelelően, kilenc hónapnyi kihagyás után már tudtam versenyezni. Annak különösen örülök, hogy az Európa-bajnokság ennyire jól sikerült. Vannak még fájdalmaim, ez kevésbé örömteli – most nem a sarkamnál, hanem a bokámnál, a kettő nyilván összefügg –, így a világbajnoki felkészülés is félig a szakmai munkáról, félig a kezelésről szól majd. De ehhez már hozzászoktam, igyekszem ugyanazt tenni, mint az olimpián: kizárni a fizikai problémákat.