Vérmes reményeim vannak – Szilágyi Áron a Mandinernek

Az Eb-n a grúzok elleni csörte szenvedős volt, ehhez képest utána szinte játszi könnyedséggel meneteltek az aranyéremig. Mennyire megszokott dolog, hogy egy nagy tornán kiemeltként az első meccsük messze a legnehezebb? 
Mindig nehéz a csapatversenyt olyan ellenféllel kezdeni, amelyik már túl van egy asszón, a tagjai bemelegítették a testüket és az idegrendszerüket. Ők már átestek egy feszült tétmeccsen, mi pedig megérkezünk a pástra üres gyomorral, s eleinte csak tapogatózunk, hogyan is kellene felépíteni a vívásunkat. A grúzok elleni negyeddöntő iskola- példája volt ennek a helyzetnek. Eleinte kómásak voltunk, 

Onnantól megtaláltuk az akcióinkat, és egy-két asszó után egyértelművé vált, hogy érvényesíteni tudjuk a papírforma szerinti különbséget. 

Az, hogy a grúzok ellen kilenctusos hátrányból sikerült felállni, mutatja, mennyire erősek fejben. 
Szatmári András tizensokadik éve a válogatott tagja, egyéni világbajnok, nyilván van annyira tapasztalt, hogy rutinból megoldotta. Rabb Krisztián pedig az újdonsült befejezőemberünk: tehetséges, jó mentalitású srác, nehéz kizökkenteni. Simán képes egy ilyen nehéz helyzetből, nagy hátrányból is előnyt kovácsolni. 

A grúzok fenegyerekével, Szandro Bazadzéval elég rapszodikusnak mondható a kapcsolata. A múltban számos kiélezett csörtét megvívtak már, csupa emlékezetes jelenettel. Ezúttal mivel próbálkozott?
Régóta ismerjük, tudjuk, hogy mindig sokat enged meg magának a páston, ha reklamálásról, pszichológiai hadviselésről van szó. Ezt most is bevetette, de mivel egy csapatversenyen nem csak ő van fent, ilyenkor nincs esélye annyira kibontakozni ebben a sajátos műfajában, mint a tizenöt asszós egyéniben. Csapatban nem tudja olyan hatásosan alkalmazni az eszközeit – szerencsénkre, teszem hozzá. A grúzoktól egyébként még sosem kaptunk ki. 

Az oroszok visszatérése mennyire kavarta fel az állóvizet? Most még messze voltak a csúcsformától, de hosszú távon valószínűleg ismét számolni kell velük. 
Ebben biztos vagyok. Elég megnézni az eltiltásuk előtti évtizedeket, a legmeghatározóbb vívónemzet volt az övék. Az eltiltás ideje alatt sokan abbahagyták közülük, mások pedig edzőnek álltak a csapat mellé. Az újak fiatalok, vannak köztük tehetséges versenyzők is. Egyelőre nehéz róluk érdemben nyilatkozni, de nincs kétségem afelől, hogy a következő években szépen újra felépítik magukat, és akkor nagyon is kell velük foglalkozni. 

Az olaszok elleni döntő igazi mestermunka volt: úgy verték a franciákat kiejtő házigazdákat tíztusos különbséggel, hogy egy pillanatig sem forgott veszélyben az aranyérem. 
Az jelentett némi nehézséget, hogy a döntő előtt jött a nagy szünet, és kissé tartottunk attól, hogy ugyanabba a „szindrómába” esünk, mint az első meccsünkön a grúzok ellen. Szerencsére a hosszú pihenés után sikerült fejben is megérkeznünk a fináléra. A fő pást hangulata, a közönség, az atmoszféra mindig különleges, és sikerült felvennünk a ritmust. Eleinte féltünk, hogy a hazai pálya az olaszoknak kedvez majd, ám végig tudtunk irányítani, az én középső asszóbeli megingásomat leszámítva nem engedtük ki a kezünkből a kormányrudat. Így pedig se a közönség, se az ellenfél nem tudott igazán belelkesedni – nem hiszem, hogy egy percig is azt érezték volna, nekik van keresnivalójuk. Örülök, hogy az olasz csapatot ilyen magabiztosan tudtuk legyőzni – és egyébként a srácok nélkülem is verték őket a világkupán –, mert ha megnézzük a tagjait, láthatjuk, hogy ez egy kimondottan erős brigád. Nagy fegyvertény egy ilyen diadal, főleg, hogy benne van a pakliban, hogy a világbajnokságon is ellenük vívunk majd a legjobb négyért. Remélem, emlékezni fognak ezekre a vereségekre. 

Boczkó Gábor szövetségi kapitány szerint az operáció és a kilenc hónapos kihagyás után úgy tért vissza a pástra, ahogy abbahagyta. Hogy érezte magát? Elvégre a párizsi olimpián néha már lépni is alig tudott. 
Párizsban az volt a feladatom, hogy kizárjam az éppen belobbanó gyulladást a sarkamban, és a páston csak a vívásra koncentráljak. Annyira azért nem ment nehezen, hiszen az olimpia hangulata, az adrenalinszint olyan beszűkült tudatállapotot eredményezett, amely egyszerűen nem engedte, hogy érezzem a fájdalmat, így az akkori legjobb vívásomat tudtam hozni. A szeptemberi műtét és a rehabilitáció hosszú folyamata azonban nyomot hagyott rajtam, ez a május–júniusi teljesítményemen meg is látszott. De relatíve hamar, az optimista terveknek megfelelően, kilenc hónapnyi kihagyás után már tudtam versenyezni. Annak különösen örülök, hogy az Európa-bajnokság ennyire jól sikerült. Vannak még fájdalmaim, ez kevésbé örömteli – most nem a sarkamnál, hanem a bokámnál, a kettő nyilván összefügg –, így a világbajnoki felkészülés is félig a szakmai munkáról, félig a kezelésről szól majd. De ehhez már hozzászoktam, igyekszem ugyanazt tenni, mint az olimpián: kizárni a fizikai problémákat. 

A műtét után azt mondta, az egyik legerősebb motivációja, hogy újra önfeledten szaladgálhasson a kisfiával. Kipipálva? 
Hál’ istennek megvalósult, és ha nem élsportolói szemmel nézném, akkor egy tökéletesen gyógyult, százszázalékos 35 éves ember lennék. Boldog vagyok, hogy az achillesműtéttel egy nyolcéves mizéria végére tudtunk pontot tenni, ezt a részét mindenképpen sikerként élem meg. Más kérdés, hogy élsportolóként perfekcionista vagyok, mindig éhezem és többre vágyom, szeretem, ha a kirakós összes darabja a helyén van. Úgyhogy akad még itt teendő: a 2026-os szezont szeretném úgy végigvívni, hogy előkelő helyen is maradok, és közben végre ne a sérülésekkel és a rehabilitációkkal kelljen bajlódnom. 

Azt is mondta, hogy nemcsak a magánéletben, de a páston is van még dolga. Egy Eb-arannyal megint beljebb vagyunk. Őszintén, mennyit érez még magában? 
Alapvetően a válogatott perspektívájából közelítek ehhez a kérdéshez: amíg képes vagyok a kvartett segítségére lenni, addig ott leszek, mint ahogy most is, az Eb-t éppen egyes befejezőpozícióban végigvívva. Ha pedig a fiatalítási folyamatot kell segítenem, és a húszéves versenyzőkhöz asszisztálnom, azt is szívesen vállalom. Szerintem 

mi mennyit vesz el tőlem, mennyire tud még támogatni a családom, milyen egyéb lehetőségeim vannak. Egy-egy évnél hosszabb távlatban már nem gondolkodom. 

A tbiliszi világbajnokságnak milyen célkitűzésekkel indulnak neki? 
Az egyéni versennyel kapcsolatban nincs elvárásom magammal szemben: tudom, úgyis attól függ minden, milyen napot fogok ki, és hogy mennyire tudom kordában tartani a sérülésemet. A csapatunkat illetően viszont friss Európa-bajnokként, világbajnokként, olimpiai ezüstérmesként joggal magasak az elvárások – az enyémek is magasak. Szeretnék érmes helyen zárni, mi több, ha csak engem kérdeznek, ennél még vérmesebb reményeim is vannak. 

Nem lesz egyszerű; a szövetségi kapitány úgy fogalmazott, vívásban már nem Európa a domináns földrész. 
Az európai nemzetek még mindig erősek. Ha a csapatversenyt nézem, a francia válogatott a domináns: három világkupát nyert idén, dacára annak, hogy a döntőig most nem tudott eljutni, mert Olaszország kiejtette a négy között. De kétségtelen, ott vannak a dél-koreaiak, akik az utóbbi három olimpiát megnyerték – a párizsi döntőben épp minket legyőzve –, bár a megfiatalított csapatuk most még nem képviseli azt az erőt, amit az elődök. Az amerikaiak hasonló cipőben járnak, szintén erős, fiatal csapatuk van. Szóval tényleg vannak a kontinensünkön kívül is erős válogatottak – én most 50 százalékra tenném Európa esélyét. 

Hogyan találja meg az arany középutat a pást, a Vasas vívószakosztályának vezetése, a töméntelen médiakötelezettség és a családi feladatai között?
Röviden úgy tudnám összefoglalni az élethez való hozzáállásomat, hogy 

Ami pedig a magánéletet illeti, számomra a biztos családi háttér, a szűk intim szféra megteremtése és közel tartása a legfontosabb – és ez hál’ istennek sikerül is.

Nyitókép: Mandiner-archív