Papírágyak, mobil vécék és sárdagasztás – helyszíni „élménybeszámoló” Párizsból, a nagy francia forradalmi olimpiáról

Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt

A megnyitó borzalmairól alkotott véleményemet magamban tartom, bántott és bosszantott eleget sokakat. Azt leszámítva is akadt jócskán emlékezetes tapasztalás a francia fővárosban az egyszeri újságírónak.

A korábbi játékokkal ellentétben a hivatalos médiaszállásokról a párizsi olimpián nem szállítják busszal a zsurnalisztákat, akik ha nem éppen a távoli sajtóközpontban múlatják az időt, a tömegközlekedésre és az angolul még véletlenül sem beszélő önkéntesekre vannak utalva. Amivel semmi baj nem volna, csak hát ez mégis egy gigantikus világváros, amely ötkarikás játékok nélkül is elég zsúfolt. 

A kálvária az első hivatalos versenynapon megkezdődött: egy helyett két óra alatt sikerült kiérni a női vízilabda-válogatott debütálására. Bő félórán keresztül nem jött vonat, addigra pedig akkora tömeg torlódott fel, hogy csak az ajtó tartott bent, s mivel fogytán volt az oxigén, jobbnak láttam leszállni. Újabb tízperces várakozást követően egy szinte üres járaton találtam magam. A Stade de France-nál ért a második meglepetés: harmincperces sétával lehetett eljutni az uszodába, a szakadó esőben sárban dagonyázva. Útközben tábla és a helyszínt ismerő ember sem nagyon akadt. Legalább kellően vizesen, pólóra hangolódva, sportnyelven szólva bemelegítve érkezett az ember. A mérkőzés előtt halkan és gyorsítva játszották le a magyar himnuszt – azt hittem, bedugult a fülem, mint a repülőn szokott, de a következő alkalommal is így történt. A kontraszt például a franciák elleni férfimeccsen fül- és léleksértően kirajzolódott: a tető is beleremegett a telt házas arénában, amikor a hazai közönség énekelte a hangszórókból kellően hangosan szóló nemzeti éneket. A meccset azért Magyarország nyerte, ami nem kis elégtételt jelentett…

Amúgy a hangulatra nem lehet panasz, főképp a nézők nélküli tokiói koronavírus-olimpia után. Nem ördögtől való, hogy a körítés világverseny helyett inkább fesztivál jellegű, s a lelátón is

Kicsik és nagyok – túlnyomóan és nyomulóan – népesítik be a helyszíneket, a nézőszámra sem lehet panasz. Több magyar sportoló is rácsodálkozik a tömegre, szerencsére többnyire jótékonyan hat rájuk. Bár a kilátogatók hadilábon állnak a vízilabda néha még a szakemberek által is nehezen követhető szabályaival, a műsorközlők mérkőzés közben is folyamatosan beszélnek, kommentálják a történéseket, ami szakmaiatlan, zavaró, főképp, amikor éppen egy drámai pillanatba rondítanak bele. 

Sokak álmát megzavarták a szervezők – nem arra utalok, hogy egyeseknek tényleg álmatlanságot okozott a megnyitó borzalma, hanem az olimpia faluban uralkodó körülményekre. Magyar sportolók is viccelődtek rajta, hogy kartonpapírból vannak az ágyak az amúgy sem luxusszállodát idéző szobákban, amelyek emellett kicsik is. Több nemzet közölte, hogy kijelentkezett a játékokon egyébként éppen a főszereplőknek, a sportolóknak különleges élményt adó barakkból, ahol a mieink például Rafael Nadallal is fotózkodtak. A távozók nem elsősorban a papírágyakra orroltak meg,

rendeltek is otthonról egy-két szakácsot, de már egy külső helyszínre, ahová kiköltöztek. Pedig a házigazdák különleges ételeket ígértek: Michelin-csillagos séfek szorgoskodnak majd a 3500 férőhelyes, több mint tízezer sportolót ellátó étteremben. Ehhez képest hallani, hogy fontos alapanyagokból, még csirkéből sem jutott mindenki asztalára. Főhetett hát a franciák feje emiatt, az életük egyik nagy eseményén pihenni vágyó sportolók pedig izzadhattak. Ugyanis igazodva a nemes eszméhez, a zöldolimpia gyöngyszemében nem szereltek fel légkondicionáló berendezéseket. Hallani, hogy jó pénzért mégis lehetett hozatni, vásárolni, s azt is pletykálták: magyar versenyzők is menekültek az olimpiai faluból. Ám nem volt menekvés azoknak, akiknek úgy hozta a szükség mondjuk a kézilabdacsarnokban, hogy könnyíteniük kellett magukon. Az egyik sarokban mindössze két mobil vécé állt a kígyózó sorokban szorítók rendelkezésére. Birkatürelemre volt szükség ahhoz, hogy valaki kivárja a sorát. S tudomásul vegye, a méregdrága jegye ellenére lemaradt egy-két érdekes eseményről. 

A játékok első napjaiban nem kényeztettek el bennünket kedvenceink. Csapataink három vereséggel kezdtek, csapásokat szenvedtünk el az olimpiák történetének egyik legszebb alkalmi vívócsarnokában, a Grand Palais-ban, ahol háromszoros aranyérmesünk, Szilágyi Áron egyéniben egyből kiesett, de Szatmári András is hasonlóan járt. Őt annyira megviselte, hogy elviharzott, s az újságírók, a szurkolók szócsövei is bottal üthették a nyomát. A legendás Rafael Nadallal jó meccset játszó teniszezőnknek, Fucsovics Mártonnak is sietős volt, a sportlövő Major Veronika a döntőben a céltáblát, utána a kollégákat nem találta, s lehetne folytatni a nem nyilatkozók sorát. Foglalkozzunk inkább azokkal, akik boldogok, élvezik, hogy itt lehetnek, s akár győzelem, érem, pontszerző hely nélkül is emlékezeteset alkottak: az olimpiát már elsirató, majd újabb esélyt kapó, bronzérmet szerző párbajtőrvívó Muhari Eszterrel; a tornász Székely Zójával, aki két nappal a versenye előtt tudta meg, jönnie kell; vagy a korábban önmagával harcoló, most a 13. hellyel is békében együtt élő, kiegyensúlyozott úszóval, Késely Ajnával. Egyedi életutak, különleges személyiségek, akik nem nagy bajnokok, mégis győztesként térhetnek haza, s nyugodtan, tiszta lelkiismerettel térhetnek nyugovóra – a saját kényelmes ágyukban.