Emellett persze mindig focizott is, de komolyan csak 11 évesen kezdett a sportággal foglalkozni, miután egy nyári focitáborban szóltak, hogy érdemes lenne edzésre járnia. Úgy látja, ezzel 5-6 évvel le volt maradva, ami komoly hátrány, de sikerült behoznia ezt. Persze ehhez sok akarat, elszántság és az edzőkkel végzett pluszmunka kellett.
Először csatárként próbálkozott, de gyorsan kiderült, hogy a védelemben érzi otthon magát.
A veszprémi akadémián nagyon sokat tanult az edzőitől, különösen Orbán Tamástól, aki egyfajta mentor is volt az életében, mert tudta, hogy milyen volt a családi háttere. „Voltak nehéz napjaim, főleg kamasz fiúként” – fogalmazott, majd elmondta, hogy hatéves volt, amikor a szülei elváltak, ő az apjához került, az öccse pedig az anyjához. „Voltak konfliktusok, történtek olyan dolgok, amiket egy éretlen gyerek nem tud feldolgozni. Emiatt nem mindig voltam jó lelkiállapotban, de az edzéseken odafigyeltek rám, megkérdezték, hogy otthon minden rendben van-e, tudnak-e segíteni. Terelgettek. Nemcsak mint futballistát, hanem úgy is, mint felcseperedő kamaszt, akinek meg kellett birkóznia az élet nehézségeivel.
Azt is mondhatnám, hogy a futball megmentette az életem. Sokszor szívesebben voltam a pályán, mint otthon. Egy gyerek még sok mindent nem ért, de azt már érzi, fel tudja mérni, hogy hol jó, hol nem jó.
Hol szorong, hol nem szorong. Így amikor a suliban kicsengettek, lementem a menzára ebédelni, majd felszálltam a buszra, és nem hazamentem, hanem a pályára. Lehet, hogy még nem is volt nyitva, senki más nem volt még ott, de akkor is inkább ott voltam. Hálás vagyok a futballért, mert ha nincs az életemben, akkor rossz irányba is mehettem volna. Nem keveredtem rossz társaságba, nem bandáztam, nem dohányoztam a nagymenőt játszva, mint a lakótelep császárai, de voltak, akik züllöttek, nem tudták a képességeiket kiaknázni. A futball nélkül talán én is így jártam volna.” – tette hozzá a labdarúgó.