Biztonságosabb, tisztább aluljárókat Budapesten!
Ha éjszakára lezárnánk azokat az aluljárókat, ahol megoldott a felszíni közlekedés, akkor azok másnap tisztábbak lennének és nem életvitelszerűen élnének ott emberek.
A kubai atléta harmincöt éve világcsúcstartója a magasugrásnak. Végső, nevével azóta összeforrt 245 centiméteres csúcsa is elmúlt már harminc éves: 1993 nyarán ugrotta át a lécet, amit egy centivel tettek magasabbra a focikapu keresztlécénél is. Igen, a nagypályás labdarúgás felső kapufájánál tud ember magasabbra ugrani.
Ön Budapesten szerezte az első nagy nemzetközi címét, az 1989-es fedettpályás világbajnokit. Természetesen nem lehetünk olyan mítikus hely az életében, mint Salamanca, ahol az első és a végső világcsúcsát is ugrotta, de vissza-visszatérnek ide is a gondolatai néha?
Tündérszép emlékeim vannak. Nem csak a cím, hanem a fedettpályás világcsúcsom miatt is. Ez az egyetlen hely, ahol világrekorddal nyertem egyúttal globális címet is.
Köztudottan megrögzött versenyző típus, aki többször is elmondta, hogy inkább nyer gyenge ugrással versenyt, mint hogy veszítsen egy jóval. Nyilván az éles helyzetekben, amik ott fent a világ tetején a mindennapokat jelentik, fontosak az üzenetértékű tettek. Budapest egy ilyen volt a Kuba bojkottálta szöuli olimpia után fél évvel?
A Los Angeles-i olimpia előtt már junior világcsúcsot ugrottam, de a bojkott miatt nem lehettünk kint. [233 centis junior világcsúcsával ezüstérmet lehetett volna szerezni az olimpián.] Utána Kuba a dél-koreai olimpiát is bojkottálta, pedig addigra már világcsúcstartó voltam. Nem mondom, hogy minden versenyt megnyertem, de ha nem, akkor is csak nagy küzdelem árán verhetett meg bárki. A világcsúcs után egy világbajnoki cím is, újabb világcsúccsal – igen, ezzel
le akartam szúrni egy póznát, hogy itt vagyok, új korszak jön.
Mélyre cövekelte. De messziről indult, hiszen Ön gyerekkorában félt a magasságtól, igaz?
Valóban. A magasugrást lehet, hogy azért nem szerettem, mert nálunk, ahol kezdtem Kubában, nem volt matrac, és fájt mindig a homokra esni, elkezdtem félni is tőle. De emellé még tériszonyom is volt. Nem mertem lenézni sehonnan; szédültem, ha arra gondoltam, a levegőben vagyok, talaj nélkül a lábam alatt. Sokat segítettek az edzőim, a pszchológus szintén, akihez eljártam ezzel. De a legtöbbet magamnak segítettem: kikötöttem, hogy félelemnek mennie kell, és kész. Végül egy ejtőernyős ugrással irtottam ki magamból. Akarat kérdése volt.
A magasugrók az egyik legváltozatosabb edzéseket csinálják, talán a legkielégítőbbeket is, az aprólékos futóiskoláktól a mindenféle ritmusfeladatokig. Önnek volt kedvence?
Nem. Ezeket valaki a csoportunkban mindig jobban csinálta nálam. De minden ilyen akrobatikus feladat adott sokat – ha azt nem számítjuk, hogy valaki épp legyőzött benne, amit nem szeretek. Sose gondoltam, hogy ezeket a technikai gyakorlatokat tökéletesen kell csinálni. Világos, hogy lehet és kell folyamatosan fejleszteni a technikán. Én még gyökeres változásokat is hoztam be még a világcsúcsaim között is abban, hogy mikor adok nagyobb lendületet a nekifutás alatt. De a technikának nálam annyi volt a tiszte, hogy megadja a keretet, amiben kiaknázhatom az adottságaimat. A testi erőmet és a mentálisat.
A 194 centis, 82 kilós Javier Sotomayor genetikai adottságait ritkán tüntették fel szakértők mint teljesítménylimitáló tényezőt.
A katari Mutaz Barshim öt és fél éve kísérletet tett Székesfehérváron az Ön világcsúcsának megdöntésére, és csak milimétereken múlt a siker. Aznap a lelátóról is érezhetően volt valami a levegőben. Tudni lehetett, hogy ma fontos napra ébredt a világ. Meséljen kicsit, milyen belülről egy ilyen kitüntetett nap, mint az Öné 1993-ban Salamancában! A nap is valahogy színesebben süt?
Ááh, ezek a napok cseppfolyósak. Felkelsz, és érzed, hogy áramlasz. Ruganyosan lépsz az utcán; minden tetszik. A kétely, akivel mi is minden nap küzdünk, felénk se legyint. Megvan a formád, duzzad az erőd.
Ez a sebezhetetlenség?
Igen.
Önök nagy barátok voltak Maradonával. Hogyan találkoztak?
Amikor először jött Kubába, épp valahol díjat voltam átvenni, elkerültük egymást. Aztán a következő alkalommal mondta, hogy találkozna két-három nagy kubai sportolóval. Teófilo Stevensonnal például, [aki ekkor Papp Laci mellett az egyetlen háromszoros olimpiai bajnok bokszoló volt, később csatlakozott hozzájuk a Kubai Felix Savón. - a szerk.], köztük velem is. Ücsörögtünk a sportközpontunkban, de nem jött Diego. A többiek kicsit megbántódtak. Én úgy voltam vele, megnézem, hátha a hotelben találom. Ott volt. Összebarátkoztunk gyorsan, azóta ahányszor csak Kubába jött, eltöltöttünk egy-két napot együtt. Gálákon, itt-ott is mindig örömmel futottunk egymásba.
Nem sok nagyobb sportcsillag van Önnél a világon. Milyen volt közelről az egyikük?
Bár én
nem hiszem, hogy sportot sporttal, sportolót sportolóval össze lehet hasonlítani,
de az a népszerűség, ami őt körbevette, szédületes volt. Meghívott a búcsúmeccsére, amit a Boca Juniorsszal játszott a Bombonerában. Olyan őrületet, amit ott láttam, soha nem fogok. Nagy büszkeség, hogy közel engedett magához ő, akit én is olyannyira csodáltam.
Nyomtatott hetilapunk jövő heti számában kiderül még, hogy miben fogják Sotomayor szerint még később felülmúlni őt, mint a 245-ös világcsúcsa; milyen alkatú és milyen lelki alkatú ugrónak van esélye a világrekordja ellen; mi hiányzik a tökéletesnek tűnő genetika ellenére Kubából a focisikerekhez; és hogy érzi-e majd csonkításnak, ha egyszer már nem ő lesz a világcsúcstartó, amely rangban töltötte egész felnőtt életét, és már hozzánőtt.
Nyitókép: MTI/Földi Imre