Valóban. A magasugrást lehet, hogy azért nem szerettem, mert nálunk, ahol kezdtem Kubában, nem volt matrac, és fájt mindig a homokra esni, elkezdtem félni is tőle. De emellé még tériszonyom is volt. Nem mertem lenézni sehonnan; szédültem, ha arra gondoltam, a levegőben vagyok, talaj nélkül a lábam alatt. Sokat segítettek az edzőim, a pszchológus szintén, akihez eljártam ezzel. De a legtöbbet magamnak segítettem: kikötöttem, hogy félelemnek mennie kell, és kész. Végül egy ejtőernyős ugrással irtottam ki magamból. Akarat kérdése volt.
A magasugrók az egyik legváltozatosabb edzéseket csinálják, talán a legkielégítőbbeket is, az aprólékos futóiskoláktól a mindenféle ritmusfeladatokig. Önnek volt kedvence?
Nem. Ezeket valaki a csoportunkban mindig jobban csinálta nálam. De minden ilyen akrobatikus feladat adott sokat – ha azt nem számítjuk, hogy valaki épp legyőzött benne, amit nem szeretek. Sose gondoltam, hogy ezeket a technikai gyakorlatokat tökéletesen kell csinálni. Világos, hogy lehet és kell folyamatosan fejleszteni a technikán. Én még gyökeres változásokat is hoztam be még a világcsúcsaim között is abban, hogy mikor adok nagyobb lendületet a nekifutás alatt. De a technikának nálam annyi volt a tiszte, hogy megadja a keretet, amiben kiaknázhatom az adottságaimat. A testi erőmet és a mentálisat.